Háromból kettő, itt tartok. Borisz Grebenscsikov után Jurij Sevcsukot is láttam. A harmadik Vjacseszlav Butuszov lenne, a negyedik és az ötödik – Viktor Coj és Jegor Letov – már nem fog nekem koncertezni. Ilyenek ezek, vagy életükben, vagy holtukban lesznek legendák.

Tessék, úgy indítottam ezt a gigaposztot, mintha nem hangversenyre, hanem valami nevetséges celebspottingra mentünk volna tegnap este Bécsbe. Pedig nem vagyok rajongó, soha nem is voltam. Alkalmatlan vagyok arra alkatilag. Hallgató vagyok, igaz, abból megrögzött típusú. Nagyon régen kezdődött, és a mai napig tart. Úgy kezdődött, hogy amikor kisgyermek voltam, akkor először is kinevettük az orosz pop- és tánczenét. Az ungvári magyar rádió vasárnapi kívánságműsorában mindig volt egy-két dal Alla Pugacsovától, Szofija Rotarutól vagy Mihail Bojarszkijtól – bizonyára valami kvóta miatt, mert az kizárt, hogy a magyar falvak magyar lakosai ezekkel köszöntötték volna anyósukat vagy vejüket –, és ők sokkal-sokkal gyengébbek voltak, mint egy jó Omega- vagy Bergendy, de még Kovács Kati vagy Korda György mellett is elbújhattak. Meg is állapítottuk, hogy oroszul képtelenség jó számokat írni és előadni.

Az idő azonban telt és múlt, és én menet közben egyrészt rendesen elsajátítottam az orosz nyelvet, másrészt szinte észrevétlenül nyitottá váltam a másféle kultúrákra, harmadrészt a szüleim vásároltak nekem egy magnetofont, és ehhez a bolt adott ajándékba Vlagyimir Viszockij-kazettát. Nem egy szál gitáros szobakoncertek felvételei voltak ugyan rajta, hanem esztrádosra hangszerelt verziók, csak így jelenhetett meg a lemeze az állami nagykiadónál. De nem volt ez akkora probléma, mivel a legjobb dalai közül beválogattak egy csomót, és a szövegek egy igen jelentős része olyan erős volt, hogy nem akartam hinni a fülemnek.

Advertisement

Ezek az oroszok ilyet is tudnak, nahát, ki gondolta volna, gondoltam akkor. És ezt a dolgot máris bátran vehetjük szimbolikusnak: vagyishogy szinte tökéletesen mindegy volt, milyen a zene, sokkal-sokkal többet számított, hogy milyen a szöveg. Aztán ez így is maradt mindörökre.

Mármint nálam és nekem okvetlenül, de azt hiszem, hogy arrafelé általában-globálisan is. Úgy értve, hogy az orosz rockzene szövegcentrikus, és kész, azért, mert minimum Lermontovban és Puskinban, aztán meg – itt kihagyok néhány évtizedet – Viszockijban, Okudzsavában és Rozenbaumban gyökeredzik, és az volt a vállalt küldetése, hogy el- és kimondjon ezt-azt.

Advertisement

Olyasmit, amiket mások és máshogyan nem mondhattak ki. Az orosz rockzenének ezen a téren – furcsa, fenekestül feje tetejére fordult módon – nem volt nehéz dolga, hiszen nem kötötte semmi. Mármint évtizedekre az undergroundba szorult teljes egészében. A hatalom által elfogadott-kiválasztott kedvencek köre sokkal szűkebb volt, mint ahogy azt itt mifelénk bárki is el bírná képzelni. Ahhoz, hogy valakinek lemezei jelenhessenek meg rendszeresen, kb. annyira kellett ártalmatlannak lennie, mint mondjuk az Apostol együttesnek, és aki egy kicsit is markánsabb húrokat pengetett – nemcsak szövegileg, zeneileg is –, az nem álmodhatott zenészkarrierről, koncertekről, rádió- és tévéfellépésekről, semmi hasonlóról.

Így bár a nagy fellendülés a hetvenes években kezdődött és a nyolcvanas évek elején teljesedett ki – egy évtizeden belül indult el az úton Andrej Makarevics és a Masina Vremenyi, Borisz Grebenscsikov és az Akvarium, Viktor Coj és a Kino, a Szamojlov testvérek és az Agata Kriszti, Vjacseszlav Butuszov és a Nautilus Pompilius, Jegor Letov és a Grazsdanszkaja Oborona, Pjotr Mamonov és a Zvuki Mu, Jurij Sevcsuk és a DDT, sokáig sorolhatnám –, ezekről mi sokáig csak egészen keveset tudtunk. A többségük legfeljebb a leningrádi, moszkvai és szverdlovszki klubokban koncertezett – valamint különféle értelmiségiek különféle lakásaiban –, a felvételeik meg szamizdatos szalagokon és kazettákon terjedtek. Csakhogy mi irtózatosan messze voltunk Pétervártól, ezért ezek a felvételek fölöttébb ritkán jutottak el hozzánk.

Így történhetett, hogy a DDT Rogyina (Szülőföld) című klasszikusát hamarabb hallottam a hadseregben a kiválóan gitározó ufai Vagyim Plotnyikov előadásában, mint eredetiben. Ütött.

A nyolcvanas évek közepétől hálistennek elkezdett kinyílni a világ. Lehet, úgy érezték illetékes elvtársék, hogy érdemes lenne inkább mederbe terelni a szanaszét rohanó áramlatokat, ezért elkezdték kiadni az underground alapon is országos hírű előadók cuccait. Nem volt ez teljesen hülye döntés: az addig hivatalosan nem is nagyon létező DDT bakelitjéből például másfél millió darabot adtak el pillanatok alatt. Egy példányt én vettem meg ebből, vigyáztam rá, ott van a polcomon ma is. És jöttek sorban a többiek, ha nem is mind, hisz az olyan csodásan őrült punkokat, mint pl. Letov és a Grazsdanszkaja Oborona, a fellazult rendszer sem tolerálhatta.

Advertisement

Amikor felmerül a kérdés – az ilyen a zenékkel mérgezett magyarországi magyar barátaim néha felteszik –, hogy kihez tudnám hasonlítani mondjuk Grebenscsikovot vagy Sevcsukot, mindig bajban vagyok. Nincsenek igazán jó párhuzamok. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy ez egy másfajta világ. Amikor éjjel már visszafelé tartottunk Bécsből, azt találtam mondani, hogy Sevcsuk olyan, mintha Cseh Tamás rockzenét játszott volna, de olyat, amit nemcsak bölcsészek és értelmiségiek hallgatnak, hanem mindenki, és mégis intim és érzékeny akár egy negyvenezres stadionban is. Amit simán megtölt. Vagy mintha Pataky Attila nem ripacs lenne, hanem egy művelt és okos költő, szuper versekkel, akit mindenki szeret, de senki sem utál.

Mondom, nem könnyű lefordítani ezt. Amikor ezt mondom, akkor már meg is van a válasz a címben feltett kérdésre, miszerint mit akarok én még mindig az orosz rockzenétől. Azt, hogy szétnézhessek gyakran egy másik világban, ami rengeteg ponton különbözik attól, amelyben élek. Lehet, hogy ez is giccsesen hangzik egy kicsit – ha igen, az én hibám –, pedig semmi sem áll távolabb a romantikától és a nosztalgiától, mint ez az egész úgy, ahogy van. Az érzékenység, a komolyság vagy a bátorság – végső soron: a költészet – ugyanis nem buta, ellenkezőleg. Ebből is adódik, hogy voltak időszakok az életemben – többször –, amikor majdhogynem kizárólag oroszokat és ukránokat hallgattam. Elegen voltak, hogy kerek legyek velük.

Advertisement

Jurij Julianovics Sevcsuk 1957-ben született a Távol-Keleten, a napfényes Magadan közelében, de már a baskíriai Ufában nőtt fel. Tehetségesen rajzolt, grafikusnak tanult, de aztán győzött a zene, 1980-ban csatlakozott a DDT-hez. A nevet, igaz, csak két évvel később választották, amikor részt vettek egy országos versenyen a Ne lőj! című dalukkal. Ettől kezdve jöttek a nem hivatalos szalagok és az összezördülések a hatóságokkal, a korszakot a nyolcvanas évek végének peresztrojkája, majd a birodalom összeomlása követte. Ekkor már maga Sevcsuk volt a DDT, a tagok cserélődtek, de a zene és a szöveg maradt ugyanolyan érdekesnek, érzékenynek, fontosnak és színvonalasnak, amilyen volt. A stílusok változnak, a lemezek hol finomabbak és csendesebbek – mint az utolsó, a Prozracsnij (Áttetsző) is, aminek összorosz és európai turnéztatása a végéhez közeledik –, hol keményebbek és dinamikusabbak, de soha nem gyengék, érdektelenek, unalmasak. Ez is egy olyan dolog, amiben nehéz párhuzamozni.

Arról van szó ugyanis, hogy Sevcsuk és a DDT – ugyanez igaz a többi öregecskedő figura zömére is – nem a múlt morzsáiból él, hanem mindig otthon van a jelenben is. Ezt viszont mégis meg tudom magyarázni azzal, hogy az utolsó előtti dupla – Inacse, Másképp – az életmű eddigi konkrét csúcspontja, és tartalmilag nem kevesebb, mint a putyini korszak Oroszországának kritikai esszenciája. Ha már itt tartunk: igen, Sevcsuk politizál is – civilben éppúgy, mint a dalaiban –, és érdekes módon ez egyáltalán nem von le semmit a művei erejéből.

Advertisement

Mindez – mármint a folyamatos haladás, avagy a jelenlét a jelenben – a bécsi koncert karakterében is visszatükröződött. Igaz, hogy a Dozsgy (Eső) című ősöreg slágerrel kezdtek, de az utána következő több mint két órában szépen eljátszották az utolsó lemezt is ától cettig. Úgy, hogy megszeressem közben én is, most kellett, mert eddig nem hallgattam elégszer hozzá. Oké, a legnagyobb ovációval az ismert dalokat fogadta az erős félháznyi közönség – ilyen olcsón még soha nem hoztam le oroszországi utat, állapítottam meg tréfásan, noha a jegyeket nem adták ingyen –, és nekem is az Utolsó ősztől borzongott a legjobban a hátam. De a dicsőséges múlt akkor sem kerekedett napjaink valósága és igazsága fölé. Hogy mindeközben nagyszerűek voltak a zenészek és fantasztikusan szólt a cucc, az már csak magától értetődő hab a tortán. Az meg a cseresznye a habon, hogy bár talán csak két – na jó, három – ráadást terveztek, a közönség kitartó lelkesedése következtében visszajöttek negyedszerre is.

Hogy maga Sevcsuk milyen volt? Utoljára talán Leonard Cohent láttam ilyennek itt Pesten az Arénában. Azaz egy olyan valakinek, aki bár megtehetné, mégsem viselkedik úgy egy árva pillanatig sem, mintha önmaga emlékműve lenne. Ennyi természetesség és tisztesség nincs is.

Advertisement

Azt mondta a feleségem, hogy ezt az embert akár úgy is el tudná nézni órákon át, hogy csak ül egyedül egy szál gitárral, és énekel meg verseket mond. Több, mint érdekes, hogy június 10-én lesz egy ilyen akusztikus koncertje Münchenben, viszont a jegyek sajnos mind elfogytak. Talán majd máskor. Mert innentől pláne oda fogok figyelni arra, hogy merre jár.

[a posztba csak olyan dalokat emeltem be, amik elhangzottak a koncerten is]