Mit csináltak az államvédelmisek a Roller Skate Görkori Klubban? Kire köpött Örkény István? Melyik Szomszédok-szereplő dolgozott olyan helyen, melynek látogatását megtiltották a fegyveres erők tagjainak? Többek között ezek is kiderülnek egy új könyvből.

A titkosszolgálati múltunkban elég sok zavaró dolog van, a legzavaróbb akadályt pedig 25 éve nem is tudjuk leküzdeni, mert akik le tudnák, azok nem akarják. Mit tehetnek a téma jobb megismeréséért, akik ismerik/kutatják? Közelebb hozni az egészet hozzánk, lehetőség szerint több konkrétummal. Nem fedőnevekkel, hanem hús-vér emberekkel, vagy utóbbiak hiányában legalább helyszínekkel, mint most Tabajdi Gábor (a fenti képen) új könyvében.

Advertisement

A Budapest a titkosszolgálatok hálójában című könyvnek is ez a célja: megmutassa, hogyan használták a pártállami titkosszolgálatot Budapest köztereit és épületeit, és a kiadó leírása szerint akár sétákra ösztönző útikalauzként is megállja a helyét.

Nos, ez utóbbi szerintem kicsit túlzás, legalábbis nehezen tudom elképzelni, hogy valaki családostól felkerekedjen, és “Na, nézzük meg, hol szemétkedtek a kommunisták!” bemetrózzon a belvárosba, hogy megnézzék a titkosszolgálati lakásoknak otthont adó házakat a Kígyó, a Párisi és a Petőfi Sándor utcában, de ettől még nagyon érdekes olvasmány, ha az embert érdekli, hogyan működtették az ügynökhálózatot, és miket művelt Budapesten az államvédelem.

És bár a szerzővel végigsétálhattunk a titkosszolgálatok számára kulcsfontosságú belvárosi helyszínek egy részén, a könyvből a helyszíneken felül sok újdonság derül ki a Cég működésével és mindennapjaival kapcsolatban. Számomra ezek voltak a legérdekesebbek:

1. Az állambiztonság sem volt mindenható, sőt

Mint ahogy a rendszer is arról szólt, hogy nagyjából semmi nem működött, amit a kommunisták hoztak létre, és nem tudtak átemelni az előző rendszerből, ez pont úgy vonatkozik az állambiztonságra is. Eleve az, hogy többé-kevésbé folyhatott ellenzéki tevékenység a hetvenes-nyolcvanas években, már ezt támasztja alá, de a könyv tanúsága szerint az állambiztonsági szervek működése is sokszor egy szocialista nagyvállalat hatékonyságát idézte, ahol tessék-lássék dokumentálással igazolták, hogy ők nagyon is dolgoznak.

Advertisement

Közben például a telefonlehallgatásokra vonatkozóan több éves technikai lemaradásban voltak még a baráti szocialista titkosszolgálatokhoz képest is, még évtizedekkel később is az ötvenes évek technológiájával próbálkoztak, vagy az ügynököket sem látták el megfelelő színvonalú fényképezőgépekkel stb.

A könyvben többször is előkerül, hogy a célszemélyek lebuktatták vagy legalábbis felismerték az őket megfigyelő és követő ügynököket (Örkény István például egyszer demonstratíven az egyik operatív tiszt felé köpött), de hát miért pont a titkosszolgálat működött volna rendesen ebben az országban? Kis ország vagyunk, elvtársak, kevés a pénzünk, tessék ebből megoldani. Ez nem zárja ki azt, hogy az állambiztonság mindezek ellenére felelős volt sok-sok ember életének tönkretételéért, ezért is jó olvasni, hogy a szocializmus lényegéből fakadóan azért saját magukat is sikerült sokszor tökön rúgni.

2. Titkos lakások

A titkosszolgálatok több száz lakást tartottak fenn Budapesten különböző célokra, de ezekben már csak a megbízható hálózati személyek járhattak, az ügynökökkel általában nyilvános helyeken találkoztak csak, és sikerült is jó sok anyagot megsemmisíteni ezekkel a lakásokkal kapcsolatban is. A teljes lista ezért még a mai napig sem kutatható, de Tabajdinak azért egy 1974-es címlistát sikerült találnia. Ez összesen 327 lakásból áll, és tökéletesen mutatja a Kádár-rendszer ellenségképét, mely szerint a munkásokkal nem kell foglalkozni, az ellenséget a Belvárosban vagy Budán kell keresni – jellemzően a XVII-XXII. kerületekben egyetlen titkos lakás sem volt, az V. kerületben viszont veszélyesen sok.

Egy konkrét titkos lakás (VIII. ker. Diószeghy Sámuel u. 1.) történetét ismerteti is a könyv: eszerint a ház lakóinak sikerült beadni a fedősztorit, így a lakás nem bukott le. Viszont szerencsétlenkedés itt is volt: egy csőtörésnél nem tudtak bejutni az ingatlanba, ami ettől olyan dohos lett, hogy az egyik ügynöknek egészségügyi problémákat okozott. Tabajdi elmesélte azért, hogy arra is volt példa nem egyszer, hogy a lakások lebuktak, mert mondjuk a lakóknak gyanús lett a titkos lakás az oda járó nők miatt.

3. Miért nem kért segítséget a párttól?

A könyv nemcsak a Kádár-korszakkal foglalkozik, hanem a ’45-56 közötti időszakkal is, amikor az ÁVH jóval nyíltabban jelen volt a mindennapokban, mint később az állambiztonság. Ezzel összefüggésben az ÁVH-s állomány tagjaira sok panasz érkezett, de 56 után már egyre kevesebb ilyen botrány történt. Ide tartoztak az italozás, erőszakoskodás, korrupció vagy bliccelés okozta botrányok, ugyanúgy, mint a sok balesetet okozó sofőrök ügyei.

Advertisement

A fegyelmi ügyek külön csoportját jelentették a homoszexualitás esetei, többször is előfordult, hogy titkosszolgálati munkatársakat kaptak rajta nyilvános vécékben vagy a Városligetben “természetellenes fajtalanságon”, és az így tetten ért ávósokat azonnal elbocsátották a testülettől, miközben olyanokat kérdeztek tőlük, hogy “miért nem kezeltette magát, miért nem kért segítséget a párttól?”

4. Rossz hírű szórakozóhelyek

Szerepel a könyvben két, szociológia szempontból is érdekes lista, az egyik 1951-ből, a másik 1979-ből: ez a fegyveres testületek által nem látogatható szórakozóhelyek listája: az ún. rossz hírű vendéglők, sörözők, mulatók, lokálok. Az első lista Péter Gábor parancsából származik, köztük főleg pesti helyek, de számos békebeli név található rajta (Vágó László falatozója, Huszár Lajos kocsmája, Özv. Virág Jenőné vendéglője).

Advertisement

Még érdekesebb a 79-es lista, amely pont az ellentéte a titkos lakások listájának, sok-sok külvárosi hellyel, italbolttal. Számomra kevés mond ma már bármit is, kivéve a Trombitás étterem büféjét, az egykori Alkotás bisztrót (ahol Alma dolgozott később a Szomszédokban!), de jól cseng a Majakovszkij utcai Arany Fácán bisztró neve is.

5. Elbaltázott akciók

Ismertet a könyv jó pár konkrét akciót is, hol és hogyan figyelt meg az állambiztonság gyanúsnak vélt csoportosulásokat vagy személyeket, és aztán milyen módszerrel léptek fel ellenük: ezek az akciók sokszor börtön- vagy halálbüntetéssel végződtek. Épp ezért jobb volt olvasni azokat az eseteket, ahol a titkosszolgálatok csődöt mondtak.

Advertisement

Ilyen volt a nagykörúti röplapok ügye: valakik 1985 októberétől kezdve többször is ellenzéki röplapokat hagytak a nagykörúti telefonfülkékben. Az operatív tisztek mindent elkövettek azért, hogy elkapják a tetteseket: kamerás, autós és gyalogos megfigyelést is bevetettek, százezer forintos nagyságrendbe kerülő akciókat hajtottak végre, és mivel az elkövetők vélhetően görkorcsolyával közlekedtek, még a Petőfi Csarnokban tartott Roller Skate Görkori Klubot is megfigyelték. A hatóságok összesen 127 embert ellenőriztek, és rengeteg embert mozgósítottak, de hiába: végül 1989-ben eredménytelenül zárták le a nyomozást.