Valójában semmi köze nem volt az aktuális belpolitikai trendeknek ahhoz, hogy a kezembe került a minap Anne-Laure Bondoux kisregénye, amit aztán pillanatok alatt magamévá tettem.

Az előzmény nem Orbán Viktor és a nemzeti konzultációnak hazudott agyrém volt, hanem az, hogy a feleségem – akit egyáltalán nem érdekel a politika, viszont rengeteg könyvet fogyaszt – olvasta, és azt mondta, hogy nagyon bejött neki, úgyhogy ha van kedvem, nézzem meg.

Advertisement

Biztos említettem már, hogy többnyire nem szeretem, amikor nyugati szerzők posztszovjet témákat bontogatnak ki a maguk módján, úgyhogy ódzkodtam egy darabig, de aztán második nekifutásra csak belekóstoltam, és mit ad isten, azon vettem észre magamat, hogy el vagyok merülve a világában, és mindjárt a végére is érek. A Csodák ideje a Kaukázusban kezdődik valamikor a kilencvenes évek elején – az egy szép multikulturális világ, úgyhogy vannak a könyvben grúzok, csecsenek, oroszok, sőt talán még franciák is –, majd ott is végződik egy-másfél évtizeddel később. Arról szól, hogy hogyan, milyen csúnyán és fájdalmasan esett szanaszét minden. Hogy hogyan ölte meg a háború a gyümölcsösöket, a városokat és az embereket.

Elég hamar eszembe jutott róla Emile Ajar és az Előttem az élet, hiszen mindkettőben egy éppen cseperedő, nem kevés nyomorúságon átvergődő, mégsem csüggedő gyermek szemével látunk roppant fura dolgokat és életeket, és mindkét szövegnek igen erős érzelmi-értelmi sodrása van. Anne-Laure Bondoux könyve ugyanakkor nem tökéletes az elejétől a végéig. A feloldást általában véve is nehezebb megírni, mint magát a problémát. De az, ahogy a menekültek menekülése ábrázolódik – és ez a kisregény messze meghatározóbb része –, elég ütős.

Viszont aki ezt a borítót kitalálta, nos, azt az embert eszem ágában sincs megdicsérni. Le nem venném a bolt polcáról a könyvet, hiszen azt hinném ránézésre, hogy valami szupergiccses lektűr. Még szerencse, hogy van, aki a kezembe adja az arra érdemes irodalmat.

Na mindegy. Olvassatok mindennap!