Turistának vagy világjárónak lenni egészen más. Menni ugyanis nem azért kell, hogy megismerjünk érdekes dolgokat, amiket egy helyben maradva nem ismerhetnénk meg. Menni azért kell, hogy máshol legyünk, mint ahol lenni szoktunk. Vagy ahol addig voltunk.

Técső, 0 km

Szülővárosomról az önéletrajzi elemekben történő bővelkedés következtében lassan már annyit tudtok, hogy a fal adja a másikat, de ebben a témában sem lehet máshonnét elindulni. Amikor még kicsi kisgyermek voltam, és eluntam az olvasást meg a gombfocibajnokságokat – na és a szomszéd srácokhoz sem volt épp kedvem –, gyakran kiültem az első szobában az ablakba, és néztem, hova mennek a buszok. Volt egy füzetem is, amibe beleírtam a legfontosabb adatokat.

Advertisement

Advertisement

A legrövidebb járat Técső és a hozzá közeli kis falu, Úrmező közt közlekedett, óránként ment-jött, és városi buszként is igénybe lehetett venni, megállt pár házzal arrébb, meg a központban és az alsóvégen is. Harmadikban az iskola alsóvégi épületébe jártunk, gyakran mentem ezzel, több mint fél óra volt így csengetésig, viszont addig jól elviháncolgathattak a felsővégesiek.

De ennél voltak sokkal izgalmasabb járatok is, például Huszt és Ivano-Frankovszk, Munkács és Kolomea, Rahó és Ungvár, Técső és Lemberg között. De a legizgalmasabb és a leghosszabb az Ungvár–Csernovic volt, ez nem kérdés, délelőtt ment felfelé, délután lefelé, és én arról álmodoztam, hogy egyszer, ha nagyobb leszek, felülök rá és végigmegyek az egész vonalon.

Királymező, 58 km

Talán még iskolába sem jártam, vagy ha mégis, csak alsóba, amikor a család egy hétvégén elhatározta, elmegyünk kirándulni Királymezőre. Méghozzá kisvasúttal. Voltunk vagy tízen, ki mindenki jött, már nem emlékszem pontosan, unokatestvérek és nagynénik egyaránt részt vettek a túrán, és ott volt a nagymamám is. Királymező fent volt a hegyekben, a friss levegőjéről, a fakitermeléséről és a szanatóriumairól volt híres, és apró, emberi kéz alkotta vízezések mellett kellett felsétálni a szabályozott patak mentén, mígnem egyszer csak odaértünk az igazán nagy vízesésig, aminél szebb dolgot addig életemben nem láttam, és utána sem még egy jó ideig. Aztán szedtünk az erdőben különböző bogyós gyümölcsöket, édeseket és ízleteseket.

Advertisement

Advertisement

Innentől nem volt nyugtom, nem értem be a buszok nézegetésével és számon tartásával, rendre megpróbáltam rávenni apámat, hogy utazzunk el valahova. Annyira nem volt ez egyszerű, hiszen apám hétből hét napot dolgozott, és ha nem, akkor inkább pihenni szeretett volna, vagy a család biciklijeit szerelgetni – hétéves koromtól felnőttkerékpárom volt nekem is, hosszúra nőttem, felértem –, de néhányszor ezzel együtt sikerrel jártam. Először csak Úrmezőre mentünk el a városi busszal, le sem szálltunk, csak fordultunk egyet, utána Kerekhegybe, közel volt az is.

Később eljutottunk a távolsági buszokig, elmentünk Rahóra, utána Kőrösmezőre, izgalmas volt lenézni a mélyen az út alatt rohanó-zúgó Tiszára, és figyelni, mi van a szögesdróttal, földsávval, őrtornyokkal védett határon túl. Semmi különös nem volt ott, csak erdők, hegyek és Románia.

Ungvár, 140 km

Amikor nagyobb lettem, már nem kellett apámat nyaggatnom, mert az osztályfőnökünk szerencsére olyan típus volt, hogy szeretett utazni. Ezért már negyediktől szervezett szuper kirándulásokat, hol buszosokat, hol vonatosokat, a legelsőt csak a közelbe, Sajánba – a Viskhez tartozó üdülőhelyen finom szénsavas ásványvíz folyt a hegyből, úgy mondtuk, hogy borkút –, aztán megnéztük a Szovjetunió hőse Sztepan Vajda szülőfaluját, Dobrjanszkot. Később jött Kraszna, a Tatár-hágó – emiatt lemaradtam a Le a cipővel! második részéről! –, majd Ungvár.

Advertisement

Ungvár ilyen misztikus hely volt nekem, megyeszékhely, egyetemmel meg mindennel, ott nyomtatták a Kárpáti Igaz Szót is, úgyhogy néha, amikor nagyon elragadtattam magamat, fel-felvillant bennem, hogy hátha ott fogok élni egyszer. Ötödikben vagy hatodikban mentünk oda először, vonattal, csaknem öt óra volt az út, lehetett bohóckodni közben, és nézni a tájat meg az állomásokat. A város eszméletlen menő volt, tizenhat emeletes házat is láttunk – korábban alig hat volt a rekord a praxisomban, Huszton! –, és nagyon szép volt az Ung-parti sétány, de a skanzen és a vár dettó, utóbbi érdekes kiállítást is tartalmazott, kitömött állatokkal.

Ahogy telt-múlt az idő, úgy kerültem Ungvárhoz közelebb – egyszer elmentünk oda az osztállyal egy utazó lunaparkba, máskor meg cementet pakolni az új iskolánk építkezéséből kifolyólag, vödrökkel mertük, vittük, öntöttük a teherautókra az anyagot, mindenünk cementes volt –, és bár a középiskola utolsó évében megfordult a fejemben, hogy Észtországban kéne próbálkozni valamivel felsőoktatásilag, ezt az amúgy totál reménytelen verziót idejében félretettem.

Ungváron viszont simán felvettek magyarra, magam is meghökkentem ezen. A nagybátyám is kérdezte utána sokszor, hogy mennyit fizettünk és kinek. Sehogy sem akarta elhinni, hogy semmit és senkinek – a szüleim akkor jöttek föl először, amikor valami nagyszabású ünnepség keretében megnyitották a szemesztert –, és én mindig dühös lettem, ha ez szóba került.

Moszkva, 1664 km

Mondom: az osztályfőnökünk szeretett utazni. Mivel apám-anyám úgy tartotta, jó, ha a gyerek világot lát, mindig beletették a pénzt a buliba. Azután is, hogy egyre nőttek a távolságok. Hetedikben Lemberg és Breszt volt az úti cél, nyolcadikban Kisinyov és Odessza, és bár kilencedikben ki kellett hagynom Kijevet, Moszkva és Leningrád kárpótolt tizedikben.

Advertisement

Advertisement

Az uzsoki hágónál rengeteg alagúton ment át a vonat, Lembergben a breszti átszállásra várva a pályaudvar mozijában megnéztük a Sholay-t, minden idők legmenőbb indiai westernjét, a belvárosban pedig életünkben először láttunk négereket. Valamelyik hülye be is szólt az egyiknek – lekuntakintézte, akkor ment a tévében a Gyökerek –, utána rémülten elszaladt.

A breszti erődben hatalmasak voltak az emlékművek, és akkor még nem sejthettem, hogy majd egyszer, nem is olyan sokára, közel két évet leszek kénytelen eltölteni Fehéroroszországban. Ám ez nem tartozik ide – nem mentem, hanem vittek –, és különben is megírtam már az egészet.

Kisinyovban masszív panelházakat láttunk, Odesszában meg azt a hatalmas lépcsőt és a tengert, számtalan óriás hajóval, de a legjobb tényleg Moszkva volt és Leningrád. Az osztankinói tévétoronnyal egyrészt, az Ermitázzsal, az anatómiai múzeumban dunsztosüvegben úszkáló magzatokkal és a szuper szállodánkkal másrészt. Rengeteg bár volt ebben, és ezekben lehetett Pepsit inni és dohányozni is, végigülni a fél éjszakát, és beszélgetni, hogy milyen lesz az élet.

Advertisement

Moszkvában azután voltam még néhányszor, 1987 januárjában például ott néztük meg a Rosszija moziban Tengiz Abuladzétól a Vezeklést, a közönség tapsolt a végén, és egy jó kis étteremben szoljankát ettünk, de az olajbogyó sajnos egyáltalán nem ízlett.

Budapest, 399 km

Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy ez az egész egyszer csak Budapestbe torkollik. Utólag persze könnyű okoskodni, de én sosem vágytam nagyra, és az önbizalom sem tengett túl bennem, úgy éreztem mindig, hogy Ungvár az én méretem. Técső kicsi, Moszkva nagy – méghozzá rohadt nagy, és mocskosul messze is van –, Ungvár ezzel szemben pont jó.

Advertisement

Advertisement

A fene se feltételezte, hogy egyszer csak minden szétesik, és a határok átjárhatókká válnak. Hogy elindulnak emberek, akik korábban, akárcsak mi, inkább maradtak volna. Hogy lesz egy hullám, mennek a barátaink, az ismerőseink, és körülöttünk minden sötét lesz, szürke, jövőtlen és értelmetlen. Hogy arra jutunk, jobb lenne megpróbálni máshol, máshogyan, másokkal.

1991 januárjában kiléptem az ifjúsági laptól, ahol fordítóként dolgoztam – szerettem amúgy –, pár napot még dekkoltunk a feleségem szüleinél, Mezőváriban, aztán összecsomagoltunk, beraktuk a két bőröndöt a csomagtartóba, a babakocsit a tetőre, a feleségemet és az egyéves lányunkat a hátsó ülésre, apósom gázt adott, nekiindultunk. Nem szégyellik magukat, kérdezte a magyar vámos Záhonynál, képesek csak azért elhozni szegény gyereket, hogy eladhassanak egy babakocsit a nyíregyházi piacon? A kurva anyádat, gondoltam, de szólni nem mertem.

Azután beköltöztünk a feleségem nagynénjének huszonöt négyzetméteres kaszásdűlői garzonjába, elvoltunk ott három hónapig, mire lett munkánk, a gyereknek bölcsődéje, és ki tudtunk venni egy lakást. Addig esténként, amikor a többiek már aludtak, a fürdőkádban áztam órákon át, dohányoztam, és Gion Nándort, Grendel Lajost meg Milan Kunderát olvastam.

Budapest, 0 km

Ennek a történetnek ezzel vége is van. Nem mintha nem mennénk soha sehova. Nem a csudát. Amikor csak tehetjük, mozgásban vagyunk, ezt a Cinkről is tudjátok. De az már más.

Advertisement

Advertisement

És hogy miért meséltem el most mindezt? Hogy mi az apropója? Nos: abszolúte semmi. Igaz, közben meg az is lehet, hogy ez a sok betű végül is csak egy vázlat. Sose tudhatni.