Menekülés a csendes éjből

Megpróbáltuk kideríteni, hogy mit lehet csinálni Budapesten december 24-én este. Expedíciónk nagyon kellemes kudarcba fulladt. Találkoztam egy műcigánnyal és szereztem egy kiló tonhalat. Mondtam, hogy kellemes. Kudarc, de kellemes.

Ez a poszt eredetileg azt volt hivatott feltárni, hogy mit lehet csinálni Budapesten karácsony este. Az ilyen típusú, örökzöld cikkek szerkesztőségi kódneve az szokott lenni, hogy hol buliznak a zsidók, de ezzel gondolom senkit nem lepek meg. Bár Budapesten ez is bonyolultabb: a sajátos helyi viszonyok folyományaként a magyar zsidók zömének semmi köze a zsidó valláshoz és ugyanúgy karácsonyoznak, mint azok, akiknek Jézus nem hamis messiás és akik egyébként hasonlóan szarnak az egész ünnep vallási eredetére, csak vásárolnak. Az egészről csak annyit még, hogy a zsidónegyedből lett bulinegyeden átgyalogolva néztem végig a lassú, téli alkonyatot, és a Macesz Huszár nagyon be volt zárva.

Az volt a terv, hogy átugrunk vacsorázni a csajom pacsirta-bioritmusú anyjához, ahol a vacsora egy kicsit korábban van, mint amikor legtöbbször ebédelni szoktam, aztán szétnézünk a városban, és gyönyörködünk a poszt-apokaliptikus Budapest szatyrokkal siető túlélőiben. Kacsamájat sütött – a kevés ember közé tartozik, akinek ez megy –, meg gesztenyés pulykát – ki nem állhatom a pulykát, de ő még ezzel is elboldogul, nem is értem, tényleg –, aztán meg kövér mazsolákkal kimaxolt mákosgubát szervírozott, amire friss tejszínhabot lapátoltunk, és már megint a zsidók, a tejszínhab mint ötlet ugyanis valami régi zsidó szomszédtól származik. Remek ötlet egyébként. Útravalóul kaptam még – immáron a csajomtól, nem az anyjától – egy óriási befőttesüvegnyi, olajban eltett sárgauszonyú tonhalat, a túlélés biztosított.

Menekülés a csendes éjbőlS

Így néz ki a sárgauszonyú tonhal. Fotó: Orosz Gábor

Az volt a terv, hogy a városban fogunk csavarogni, és megírjuk, hogy mi az 2013-ban, ami 2003-ban a Szóda volt, de erre nem került sor, miután az Arany János utcában nyitva találtuk az Espresso Embassy-t. A város legjobb kávézóját működtető Várady Tibor úgy döntött, hogy kinyitja a boltot, én meg abban a csodálatos helyzetben találtam magam, hogy az üres, kihalt városban a világ hatodik legjobb atmoszférikuskávé-főzője főz nekem egy nagy kancsó kávét, hát, ebből a helyzetből a hülye fog lelépni, hogy kóvályogjon a nyirkos, elhagyatott városban. Shotgun sem volt nálam.

Berendezkedtünk, történeteket meséltünk, Tibor még bort is nyitott. Decameroni társaságunk tíz helyett hat fiatalemberből állt csak, de így is elég szórakoztatóra sikerült. Volt egy ukrán származású és csontsovány ukránnak is kinéző francia srác elképesztő kiberszemüvegben, ott volt Anthony, az egyiptomi származású amerikai, aki itt dolgozik és elég jól vágja a magyart, meg Erin, az egyébként is állandóan a kávézóban lógó vöröshajú, sápadt amerikai lány a CEU-ról, meg mi, rontva az egzotikus arányokat. Mondjuk a Tibor újvidéki, az külföld.

Erin az elmúlt négy év végét muszlim országokban töltötte, ráadásul kellemesebb fekvésűekben, így eléggé meglepte, hogy egyrészt minden kihalt, másrészt hideg és sötét van, Anthony meg elmesélte, hogy a rendőrök időnként cigánynak nézik és vegzálják, a buszon meg van, aki nem ül mellé és szorítja a pénztárcáját. Barnaságának gyanús auráján Anthony szerencsére vidáman röhögött, és még azt is egész lazán mesélte, hogy 75 rugót lehúzott a számlájáról a magyar bankja és ide-oda küldözgetik a teljesen fogalmatlan tisztviselők.

Aztán hazamentünk. A tonhallal még nem tudom, mit csináljak. Több, mint egy kiló.