Ha a filmért kapott elismerések segítenek Pálfi Györgynek valami komolyabb projektjében, akkor megérte.

Már abból a tényből, hogy Pálfi egy ún. szkeccsfilmet csinált, sejthettem volna, hogy ez legjobb esetben is olyan lesz, mint általában: ha szerencsénk van, egy vagy kettő jobb epizód talán képes elvinni a filmet a hátán. (Egy kommentelőnk közben arra hívta fel a figyelmem, hogy Pálfi szerint nem szkeccsfilmet csinált, hiszen egy rendező produkciójáról van szó.)

Advertisement

Amilyen szkeccsfilmekre emlékszem az utóbbi időből, azoknak a többsége pont ilyen biztonsági játék, amit feljebb leírtam, ami meg nagyon jó, olyat csak egy Bunuelhez fogható zseni tudott csinálni, lásd: A szabadság fantomja.

Tisztában vagyok a Szabadesés keletkezésének a körülményeivel is: a rendező szíve szerint nem pont ezt a filmet csinálta volna meg, de pénzt erre kapott, úgyhogy néhány régi ötletet összedobálva született meg a mű, és ez sajnos érződik is rajta. Hiába húzódik végig a filmen a rendező sajátos látásmódja és groteszk humora, attól még ezek csak félig-meddig kibontott ötletcsírák, tessék-lássék egymásba fűzve. (Vagy valaki majd elmagyarázza, hogy valójában én nem értem.)

Jól és kevésbé jól sikerült epizódok váltják egymást, és bár az egészet keretbe foglalja a cekkerét cipelő Molnár Piroska, mégsem indul be a film igazán, csak bele-belelátunk egy kicsit egy ház lakóinak egyáltalán nem hétköznapi életébe, és hirtelen vége is az egésznek.

Az egyes epizódok rendszerint valami szorongásra játszanak rá, illetve fonák módon mutatnak be megszokott helyzeteket, mert valami nem stimmel bennük, mint például az, hogy mindenki fel van öltözve, egy nő azonban TELJESEN meztelen! Kár, hogy többnyire ennyiben ki is merül az egész: a sokkolónak szánt nőgyógyászos epizódnál például két perc után ki lehet találni a poént, és ami utána történik, nem sokat ad hozzá.

Advertisement

Leginkább olyannak tűnik a film, mint egy áruba bocsátott futballista legjobb pillanataiból a menedzsere által összeállított videokazetta – Pálfi is megmutatja, ha kell, tud bugyuta sitcomparódiát csinálni, ha meg azt kell, atmoszférát teremteni (a bikát képzelő kisfiú jelenete), és így tovább. Ez tök jó, és remélhetőleg segít neki abban, hogy forgathasson egy rendes játékfilmet is a nem túl távoli jövőben valamelyik tervéből.

Most viszont még a Toldit is elvették tőle, pedig kíváncsi lettem volna, hogy a csatajelenetekkel hogy boldogul. Úgyhogy marad a Szabadesés, amelyben felcsillan néha valami: az ezoterikus szkeccs és különösen a slusszpoénja, aztán az idős házaspár borzalmasan nyomasztó jelenetei, de még a Nagy Zsolt–Hőrich Nóra Lili folpackos epizód is jól indul, kár, hogy a végére átmegy szürreálbohóckodásba.

Azt talán fölösleges is elmondani, hogy mennyire jók Pohárnok Gergely képei, a színészi alakítások közül sem emlékszem különösebben idegesítőre (magyar filmben ez nem magától értetődő), Pálfi meg továbbra is a legőrültebb magyar rendező, de tizenkét évvel a bemutatkozása után talán nem stílusgyakorlattal kéne jelentkeznie. Jó, tudom, ez nem csak rajta múlik.

Ha a Szabadesést is kezdő rendező jegyezné, számos biztató jelet lehetne találni benne, így viszont inkább tűnik egy helyben toporgásnak vagy életjelnek: helló, itt vagyok ám, minimál pénzből és időből összedobtam egy ilyet. A film visszhangja és a kapott díjak pedig talán segítenek abban, hogy Pálfi végre bebizonyíthassa, tényleg jó közönségfilm-rendező, és mondjuk végre megcsinálhatja a szintén régóta húzódó A szőke ciklont.