Hogy milyen lehet az ötvenes évek Kaliforniája és a hetvenes évek Szovjetuniója összegyúrva? El kell menni Kubába, és kiderül. A Superbutt együttes kéthetes turnét csinált a létező szocializmus utolsó fellegvárainak egyikében, és ebből négyrészes beszámoló lett-lesz a Cinken. Olvassátok!

–––––––

– Sajnálom – tárja szét a kezét az Aeroflot ferihegyi kihelyezett alkalmazottja –, így nem lehet felszállni a gépre. A havannai belépéshez kubai turistakártyát kell venni, bármelyik utazási irodában kapható hatezer forintért. Ha az nincs, nem engedhetem fel önöket a repülőre.

Advertisement

Értjük. Az egyébként még a kisebbik baj, hogy vasárnap este tizenegy óra van, a moszkvai járat harminc perc múlva indul, a havannai meg onnan másnap délben, és közben nem annyira lenne már esély nyitva tartó utazási irodát találni. A nagyobbik az, hogy turistakártyát ugyan nem, a kubai kulturális minisztérium által kiállított rendes vízumot viszont szereztünk, mutogatjuk is nagyon, hogy kérem, de hát itt van ez, szép zöld, rá is van írva, hogy „visa”, mi a baj vele mégis? Zenélni megyünk, tessék, itt vannak a gitárok is, nézzék!

– Sajnáljuk – tárják szét a kezüket a ferihegyi aeroflotosok –, mi ilyet még nem láttunk. Turistakártya kell és kész. Esetleg tudunk ajánlani jegyet a mai helyett szerdára, épp van még pár utolsó hely, nyolcszázezer forint lenne fejenként.

Értjük. Tenni pedig nem nagyon van mit. Esetleg ha a gitártokban a hangszer helyett lefűrészelt csövű karabély lenne, elővehetnénk, de nem az van. Úgy tűnik tehát, a kubai úti beszámoló ezen a ponton véget is ér, hacsak másnap, a légitársaság belvárosi irodájában nem sikerül kitalálni valamit. Annyiban nyilván nem szeretnénk hagyni az ügyet, megyünk is már reggel korán, mutogatjuk a papírokat, élesedik a Havanna–Moszkva–Budapest telefonos forródrót, és zárásra, délután ötre megjön a verdikt, igen, az Aeroflot rontotta el, jó a vízum, kapunk másik jegyet szerdára. A városnézésre szánt extra napokat ugyan elbuktuk, de a turné csak pénteken kezdődik, a lényeg meglesz így is. Még nem is sejtjük, mennyire.

Advertisement

Indulás tehát. Kicsit nem figyelsz oda, és ott is vagy: Moszkváig két óra, ott hét a reptéren várakozva, majd újabb tizenhárom repülés, és Havannában még kettő, sorban állva útlevélkezeléshez. Az ellenőrzőpont túloldalán pedig már ott integet és ugrál Mariaisabel, kedves, ötvenes hölgy, a kultuszminisztérium, pontosabban az alá tartozó állami Agencia Cubana De Rock alkalmazottja. ¡Que alegría! Por fin, ¡mis pollitos han llegado! – megjöttek végre a kiscsibéim, öröm és boldogság! Épp csak négy napig tartott, ha mindent beleszámolunk.

Gyakorlott utazónak persze meg sem kottyan ennyi, úgyhogy szót se többet, igyon inkább egy mojitót mindenki, aki szereti az olyasmit. Ahhoz viszont pénz kell, amiből ebben az országban kétféle is van forgalomban. Pesos convertibles (rövidítve CUC) a turistáknak és pesos cubanos (CUP) a helyieknek. A kettő között 1:25 a váltási ráta, a CUC pedig az amerikai dollárral mozog egy árfolyamon. Ez utóbbit azonban nem érdemes hozni, mert büntetőadóval sújtják. A pénzt váltani kívánó külföldi az euróval jár a legjobban.

Kivéve persze, ha pénzt váltani kívánó külföldiből mindjárt négy is akad, akik azt találják ki, hogy egyszerűbb, ha összerakják a pénzt, mert így csak egyvalakinek kell sorban állnia. Az ötlet önmagában nem rossz, de ha úgy adódik, hogy a pult mögött ülő kisasszony közli: kétezer-párszáz CUC sajnos nincs a kasszájában, akkor az is előfordulhat, hogy végül addig forgatja, veszi be, majd adja vissza a beváltani teljes egészében nem tudott mennyiséget, amíg kétszázzal át nem veri a pénzt váltani kívánó külföldit. De hát az ember magára vessen, ha külföldi. És hagyja is már el ezt a repülőteret inkább.

Mariaisabel, a kedves minisztériumi hölgy taxiért fut. Nagy bánatunkra egy alig használt Hyundai kisbusszal tér vissza, pedig annyira reméltük, hogy valami hatvanéves amerikai autócsoda adja az első fuvart. De nem. Még nem. Hamarosan azért feltűnik egy, aztán még egy és még egy, ülünk a Hyundaiban, és forgatjuk a fejünket vadul: ó, egy ötvennyolcas Chevrolet Bel Air a szomszéd sávban, ott meg egy szárnyas Cadillac, és nézd azt a Buickot is, elképesztő! És mellettük Lada, mennyi Lada, sőt Zsiguli, meg Moszkvics és Volga is! Az ötvenes évek Kaliforniája és a hetvenes évek Szovjetuniója összegyúrva.

Mint utóbb kiderül, ez szó szerint is igaz. Eredeti alkatrész semmihez sincs, nem is volt soha talán, a kreativitás viszont nem ismer határokat. A másnapi taxink például 1952-es Willys dzsip lesz, UAZ-motorral, Lada-műszerfallal és Mercedes-fényszórókkal. Sofőr Frankenstein doktorok a szörnyszülöttek volánjánál, és persze a jampecok a Chevroletben agyba-főbe nyomják a dudát. Sávváltáskor, előzéskor, fékezéskor, gyorsításkor, induláskor, megálláskor. Vagy csak a járdára nézve, integetve a sétáló lányoknak, akik szépek és visszaintegetnek. Az autók pedig haladnak. Füstöt és benzingőzt okádva, köhögve, durrogva, de haladnak.

Aztán később majd olyan vidékre is eljutunk, ahol nem haladnak, mert nincsenek, de addig még el kell telnie pár napnak. Először is egy éjszakának Havannában, utána pedig egy belső repülőútnak keletre, Holguín városába. Így:

– Te, figyelj, ezek most tényleg feladnak egy élő kakast csomagként?

– Hogy? Kik? Mit?

– Hát ezek itt, előttünk a sorban. Nem hallottad, hogy valami kukorékolt a dobozban?

Advertisement

És valóban. A dolgon a Cubana légitársaság alkalmazottjai is mosolyognak, de felengedik. Hogy élve vagy fagyasztva érkezik meg, azt nem merjük megtippelni, de lehet, hogy a vadonatúj Antonov gép jobb az Airbusoknál, és a csomagtere is megfelelően hőszigetelt. Az út egy óra, kapunk kávét, vizet, savanyúcukrot és Granmát, kubai pártlapot. Az újság arról a jachtról kapta a nevét, amivel Castróék 1956 novemberében nyolcvankettedmagukkal hazahajóztak a mexikói önkéntes emigrációból, hogy megkezdjék forradalmukat Fulgencio Batista és rendszere ellen. Egy pillanatra felrémlik a kérdés, hogy hatalmon lenne-e még az SZKP és az MSZMP, ha a Pravdát mondjuk Bábuskának, a Népszabadságot meg Nagyinak hívták volna, de elhessegetjük, mert időközben megérkeztünk Holguín buszmegálló méretű repterére.

És az ilyen mindig izgalmas. Párizs-Beauvais, Marosvásárhely vagy épp ez itt: mintha legóból építették volna, nincs króm, acél, mozgójárda, csak egy házacska, pár bódé, gyaloglás a géptől tíz métert egy szobáig, miniatűr szállítószalag a poggyászoknak, és egy ajtócskán túl már az utca. Ott pedig taxi, ezúttal Moszkvics, a nyolcvanas évek elejéről. A bőröndök csak a csomagtartóra férnek fel, és bár gumipók nincs, de megoldás van, el taxista a lehúzott ablakból végig fogja az egyiket, hogy fékezéskor le ne essen.

Szerencsére sokat nem kell menni, pár perc, és szállunk is ki a hotel előtt, hogy végre összetalálkozzunk a csoportunkkal. Három francia zenekar, egy svájci, meg mi, plusz a helyiek: technikusok és a rockügynökség emberei. És valaki a minisztériumtól is, hivatalos kíséretnek. Így buszozunk majd együtt vagy negyvenen közel két hétig, keresztül-kasul az országban, másnaptól. Most pedig egy szabad délután, azt esti koncert előtt, itt az ideje tehát várost nézni. Kisvárost ráadásul, az isten háta mögött, és ez megint csak ígéretesebbnek hangzik, mint a turistáknak kiépített központi részek vagy tengerpartok.

Még akkor is, ha látnivaló a klasszikus értelemben nincs semmi, csak az élet, buszok helyett Zilek és Kamazok platójára szerelt fémketrecekkel, üres boltokban unatkozó eladókkal, egyenruhás kisiskolásokkal, biciklit toló helyiekkel, kopottan, porosan, de fényes napsütésben, huszonöt fokban, aminél hidegebb nem is nagyon van errefelé soha.

Advertisement

Kicsit igen, néha, bele is futunk majd egy esős fázásba egy héttel később egy napra, de most még csak konstatáljuk, hogy a házak ablakait be se üvegezik általában. Minek? Spaletta, redőny bőven elég, egyébként meg hadd járjon a levegő. Pláne nyáron, amikor harmincöt-negyven fok az átlag, és minden nap esik is, hogy a páratartalommal se legyen gond. A légkondicionálás viszont többnyire csak közintézményekben bevett, a magánlakásokban örülnek, ha áram van, azt pedig megszokták, hogy víz csak alkalmilag.

Az egyik szervező meséli is, hogy náluk például minden második nap déltől este hatig, olyankor megtöltenek minden edényt, és telepumpálják a ház tetején található tartályt, amivel megoldják a maradék negyvenkét órát. A turista ilyesmibe viszont nem fut bele, mert a szállodákban sehol nincs probléma, és a casa particularnak hívott magánszállások tulajdonosai is megtalálják a módját, hogy bárki bármikor bármennyit zuhanyozhasson kedve szerint.

Azt mondják különben, hogy alapvetően csak ezekben érdemes megszállni, mert nemcsak kedves és kitűnő a kiszolgálás, de egy kicsit bele is lehet látni a helyiek napirendjébe. Ez szinte biztosan igaz is, sajnos nekünk a turné logisztikája miatt ebben nem lehet részünk, de a klasszikus hotelekkel sincs baj. Ha lettem volna valaha SZOT-üdülőben, azt mondanám, hogy pont ilyenek voltak, így csak ilyennek képzelem őket, de végül is minden tiszta, működik, és ha első szóra nem is, de másodikra már a személyzet is mosolyogva válaszol, ha kérdezel valamit.

Advertisement

Más lapra tartozik, hogy az adott válaszból mennyit értesz meg, még ha töröd is valamennyire a spanyolt, mert a kubai akcentus felejthetetlen pillanatokkal ajándékozza meg az embert, miután például ötödszörre érdeklődik, hogy nyitva van-e a bár, és ötödszörre is úgy érti a reakciót, hogy no, de közben vidáman tárják ki előtte az ajtót. Most akkor itt is fordítva van, mint Bulgáriában a bólintás és a fejrázás? Vagy csak a trópusi szocializmus logikája: está abierto, azaz nyitva, de most nincs kedvünk dolgozni, úgyhogy mégis está cerrado, azaz zárva, de végső soron podemos abrirlo, ¿por que no?, tehát ki is nyithatjuk akár, miért is ne? És ehhez még csak komolyabb borravalót sem kell adni előre senkinek – ezt teszik hozzá a trópusok a szocializmushoz.

Mi pedig innen folytatjuk hamarosan.

[fotó: Pintér Norbert, további képek Havannáról itt, a vidéki Kubáról pedig itt]