Megdugtak egy 1,5 méter hosszú csővel – de ki lehetett bírni

Az van, hogy gasztro- és colonoscopiám is volt két héten belül, és most már jól érzem magam. Szily erősködött, írjam csak meg önéletrajzi elemekben bővelkedő tapasztalataimat, közérdeklődésre tarthatnak számot. Nem is tudom. Egészségügyi önposzt, óvatosan olvassátok!

A lényeg, hogy keményen lefárasztottam magamat az elmúlt időkben, kicsit kikészültem, ahogy mondani szokás, túl komolyan vettem, amit nem is kellett volna, és ennek következtében egyre több betegség nyilvánvaló tüneteit kezdtem felfedezni korosodó testemben. Ez nem olyan nagy újdonság nálam, apró gyermek korom óta fekete öves hipochonder vagyok – amikor nem, akkor beteg –, már óvodásként is azt figyelgettem délutáni alvás helyett, hogy szabályosan ver-e a szívem, vagy összevissza. Igaz, akkor is elég pocsékul mentek a dolgaim. Aztán a katonaságnál súlyos infarktusgyanúval fordultam az ezredorvoshoz, de a rohadék azt hazudta, csak bordaközi ideggyulladásom van. Tényleg, két év alatt egy árva napra sem sikerült beutaltatnom magam gyengélkedőre, a kórház annál is elérhetetlenebb maradt, bezzeg Guszti barátom a nyavalyás veséjének hála a szolgálati idejének a felét elbliccelte.

Azt túlzás lenne állítanom, hogy az elmúlt negyvennyolc évemet makkegészségesen abszolváltam – egyszer úgy megindult az orrom vére, hogy csak kórházban tudták elállítani, bent is kellett maradnom három napig, kiolvastam közben a Híd a Kwai folyónt –, de a konkrét témába nem vágó problémáimat ebben a szövegben nem feszegetném. A lényeg, hogy valamikor a 90-es évek közepén egyszer csak elkezdett fájni a torkom, nem hagyta abba hónapokig, orr-fül-gigászhoz kellett fordulnom. Akkor diagnosztizálták a refluxomat – ami majdnem mindenkinek van, csak esetleg nem tud róla –, azóta élek vele együtt, hol jobb, hol rosszabb viszonyban vagyunk egymással. Nem segíti a barátságunkat az a furcsa körülmény sem, hogy tán pont a diagnózis évében süllyedtem el a borkultúrában, és nagyon rosszul esne, ha fel kéne adnom ilyetén érdeklődésemet. Moderált mederben tartani sem könnyű így a refluxot, ez a szomorú valóság.

Tehát akkor – úgy rémlik, 1996-ban – találkoztam először a gasztroszkópiával. Ezt másképpen gyomortükrözésnek hívják. Orvos Orvosovics Orvosov barátom azt mondta, nem nagy kihívás, le kell nyelni egy vékony kis csövet, kamerával a végén, K. doktor úgy megcsinálja pár perc alatt, hogy észre sem veszem, és jövök kifele boldogan. Ellenben az történt, hogy amikor bementem hősiesen és délcegen, a megfelelő időpontban, akkor nem K., hanem H. doktor fogadott. Szerény srác voltam akkor még – ez azóta sem változott sokat –, nem tiltakoztam, a bal oldalamra fordultam, bekaptam a pipát, és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Ami jött, az felülmúlta minden képzeletemet. Egy örökkévalóságon át fuldokoltam, öklendeztem és böfögtem, csővel a torkomban, ha ez a pokol, akkor a mennyországot szeretném választani, gondoltam, elbúcsúztam a szeretteimtől, és kértem az urat, hogy bocsásson meg, amiért a nevét oly sokszor vettem a számra hiába, és amiért harcos ateista voltam kiskamasz koromban, és máig sem tértem meg hozzá.

Néhány nap – hiszi a piszi, hogy öt perc sem volt – elteltével H. doktor kihúzta a csövet és azt mondta: na látja, hogy nem volt vészes, ugye, hogy ki lehetett bírni. Anyádat, te szemét állat, válaszoltam gondoltam könnyes szemekkel, és egybefolytak taknyom és nyálam utolsó cseppjei.

A reflux olyan, hogy a tüneteit minimálisra csökkenteni lehet, de teljesen meggyógyítani nem, és az sem árt, ha nagyjából ötévente beiktat az ember egy jó kis kontrollt. Főként, ha rendszeres gyógyszerszedés nélkül nemigen működik a rendszer. Az első gasztroszkópia után jöttek további gasztroszkópiák, miáltal kiderülhetett az is, hogy nem H. doktor volt kegyetlen és durva, hanem ezt egyszerűen képtelenség úgy csinálni – az én esetemben legalábbis –, hogy ne készüljön ki a páciens kőkeményen.

És akkor jött ez az elmúlt ősz, ahogy említettem. A hipochondriám sosem látott magaslatokra hágott, melynek hála sajnos kiderült – nem egyszerre, egy hónap eltéréssel –, hogy van két dolog, amire szednem kéne némi antibiotikumot. Beszedtem, örültem, hogy vannak konkrét diagnózisok, nemcsak a parttalan és céltalan rettegés, és egyik sem utal pillanatokon belül bekövetkezendő elhalálozásra.

Jobban is lettem. Egyrészt. Másrészt viszont az a nem kevés antibiotikum a stresszeimmel karöltve – egyet mondok, fogalmam sem volt, lesz-e munkám, ha kifutnak az ott hagyott előzőből fakadó pénzek, és akkoriban épp nem tűnt túl rózsásnak a helyzet – úgy szétkúrta a gyomromat, hogy karácsony táján már sem enni, sem inni nem tudtam, csak émelyegtem és fogytam, mint a telihód.

Mit csinál ilyenkor a hülye ember? A hülye ember ilyenkor az internethez fordul, hogy lecsekkolja a tüneteit. Az internethez forduló hülye ember néhány perc alatt halálos betegségek tömkelegét fedezi fel magán. Ha már a gyomrából és az emésztési panaszaiból indul ki, rögvest adja magát a legváltozatosabb rákok garmadája, a nyelőcsőtől a hasnyálmirigyen és a gyomron át a vastagbélig, akkor is, ha a hasa nem megy, csak puffad.

Akkor az ember gasztroenterológushoz fordul megint, ugyan mondja meg, mi a franc van. A gasztroenterológus azt mondja, IBS – ez nem az International Business School, hanem az irritábilis bél szindróma, ami dettó buzerálja a népesség nem csekély hányadát –, könnyen lehet, hogy az antibióktól, szedje be ezt, kedves beteg, és ha nem lesz jobban, szóljon. A kedves beteg azonban nem hiszi el, hogy ilyen egyszerű volna, újabb laborvizsgálatokat követel – minden perfekt, még a koleszterin sem sokkal magasabb a kelleténél –, újabb konzultációkkal cseszi el az idejét, néha émelyeg, tovább slankul, és még mindig túl sok ideje van a különböző internetes oldalak nézegetésére. Néha bölcsebb, mint általában, és azt mondja, hú, hát ezeknek az embereknek, akik itt leírták a bajaikat, sokkal rosszabb, mint neked, te segg, és kicsit megnyugszik. De csak néha bölcs, általában nem az.

Hiába mondja a háziorvos is – aki elképesztően jó arc –, hogy pszichés lesz ez az egész, menjen friss levegőre, találjon gyorsan munkát, esetleg pszichológust, és hasonlók, az ember kikövetel egy újabb kört a gasztroenterológusnál. Ott kiderül, hogy helicobacter, hát az van (megint csak: sok-sok mindenkinél van), azt jó lesz kiirtani (nagy adag antibotikum, küvé többféléből), és ha már annyira akarom (akarom!), akkor megtükröznek alul-felül. Az időpontok kijelöltettek, csak úgy hebehurgyán, add meg, uramisten, de máris alapon nem megy az ilyen napjainkban.

Nem sokkal később felvettek a Cinkhez. Nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől 2014-ben.

De akkor már nem volt visszaút.

Így két héttel ezelőtt megvolt földi pályafutásom ötödik gasztroszkópiája. A szokásos: fuldoklás, brekegés, haldoklás, takony, nyál. A gyomrom szép, a gyomorszájam szarul zár, bár nem vészes, 40 milligramm, tartósan, szövettan helicóra, eredmény majd jön. (Azóta megjött, negatív.)

A colonoscopiától – úgymint vastagbéltükrözés – természetesen rettegtem. Illetve, a végén már nem is annyira. Nem annyira, mint azelőtt. Hiszen volt munkám, munkahelyem, ahol jól éreztem magam, és mióta volt munkám, étvágyam is volt. A fogyás is megállt, még ha abból a közel tíz kilóból, amit két-három év alatt eldobtam – a nagyobbik felét ősz óta –, nem is sikerült visszaszedni egyet sem. (Más kérdés, hogy nem is kéne, van még ezenfelül is tíz, aminek semmi keresnivalója rajtam.) Sokkal nyugodtabb és derűsebb lettem valahogy, bátrabban kezdtem vizsgálgatni az életet, a jelen- és a jövőidőt, meg a múltat is, nem volt az olyan rossz, alig valamit kúrtam el, marhaság parázni.

Úgyhogy az utolsó napokban már nem is láttam annyira rettenetesnek – lelki szemeimmel – az a másfél méteres csövet, amivel megdugnak majd, ha eljön az ideje.

Azon azért el-elmorfondíroztam, hogy fogom kibírni evés nélkül másfél napig. Mert hát ehhez előkészítés kell, előző nap reggeltől estig folyadék, abból is csak szűrt – lagalább négy liter, a kiszáradás elkerülése végett –, két adag hashajtó, rendszeres vécélátogatás, egyre kellemetlenebb mellékes következményekkel. Szép hosszú nap volt a szerdám, de messze nem a leghosszabb. Az utolsó a hadseregben például nagyságrendekkel volt hosszabb. Megvolt már minden papírunk, csak a hazaútra járó kis pénzecskét nem tudták kiadni, mert a finánctiszt, akinek ez lett volna a dolga, előző este berúgott és nem bírt bejönni. Anélkül nem engedtek el, a szabály az szabály, csak másnap indulhattunk. Na az a nap és utána az éjszaka tovább tartott, mint az előző két év összesen.

Eljött a csütörtök. Behívtak a megadott idő előtt negyedórával, bódítást kértem, semmi különös, azt hiszem, magamnál voltam végig, éreztem, hogy fáj kicsit a hasam, és hallani véltem mindent, azt is, hogy minden rendben lévőnek látszik. Amikor leszálltam arról az izéről, akkor rogyadozott a lábam, de magamhoz tértem hamar. Sokkal, de tényleg sokkal jobb volt, azaz kevésbé rossz, mint az a másik. Százszor inkább farba, mint egyszer szájba, higgyétek el.

Sz. doktornő megírta a papírokat, utamra bocsátott. Akkor most az van, hogy ezen a tájékon egy darabig ne keressek magamban gyorsan ölő halálos betegségeket? – firtattam. Az, válaszolta.

Elmondtam a nagyját Szilynek, sok szeretettel köszöntött újra az élők világában. Nono, válaszoltam, vannak azért még belső szerveim bőséggel. Tényleg, mondta, még szerencse, hogy ilyen bonyolult szerkezet az ember.