Konkrétan igen komoly egyezések vannak. Az, hogy mindkettőt kedvelem, magától értetődik – egy magamfajta monarchista mást nem is tehet –, de nézzünk inkább a többi közül fél tucatot.

  • van szép folyó, igaz, sokkal kisebb, mint a Duna
  • van vár is, méghozzá menő, most nem néztük meg, de többször láttuk már
  • ugyanúgy átvernek a pénzváltók, ha nem figyelsz
  • ugyanúgy virágoznak a házias ízek és a nagy adagok
  • ugyanúgy zajlik a sörforradalom
  • ugyanúgy a zsidónegyedben él-virul a romkocsmás bulivilág

Most a jégkorong-vb miatt mentünk vastag hétvégézni ebbe az érdekes lengyel városba, de nyilván nem először jártam ott, hanem, ha jól emlékszem, negyedszer. Arról is írtam már, hogy miért szeretem az ilyet: teljesen bele vagyok őrülve a Monarchia szegleteibe. Ezen belül Krakkó pláne az érdeklődésem homlokterében volt kamaszkorom óta, vonatkozó olvasmány- és zenei élményeim hatására is. Először 1994-ben néztük meg, hogy milyen, szürke volt még akkor, de szép és hangulatos úgy is, másodszor tíz évvel később, és szinte rá sem lehetett ismerni már. A belváros csillogott-villogott, és úgy tele volt turistával, mintha fizetnék őket érte. Kissé azt is megértettem ott, hogy Lengyelország miért annyira más, mint mondjuk Magyarország – az utazók zöme lengyel volt. Azt szeretném mondani ezzel, hogy egy országnak, aminek van belföldi turizmusa, annak méretei is vannak, abban el lehet merülni, az tágasabb, annak másmilyen a karaktere. Az nem csupán akar nagynak látszani, hanem magától értetődően az.

A harmadik túrára tavalyelőtt került sor, ekkorra már Kazimierz is kinőtte magát, azzá, ami ma is. Miszerint egy a budapestihez kísértetiesen hasonló bulinegyeddé, szuper kocsmákkal, kávézókkal, boltokkal. Érdekes, hogy az ilyen milyen hasonlóan működik. 1994-ben az egykori gettó központi terén, a Szerokán – úgy rémlik – még csak egy jobb intézmény létezett, az Ariel, ott kávéztunk. 2004-ben viszont pont ott már minden házban működött valami ilyesmi, akkora volt a pezsgés, hogy csak na. 2015-ben is megvan az összes, az Ariel is, viszont mindegyik előtt vendégfogó csajok-srácok vadásznak bamba külföldiekre. Tiszta Liszt Ferenc tér. Azzal a különbséggel, hogy vasárnap este totál üresek voltak a teraszok, igaz, hűvös is volt.

Az élet már nagyon nem ott van. Hanem a Plac Nowy helyenként poétikusan lepusztult vonzáskörzetében. Fél nap nem elég arra, hogy az ember megtalálja és felfedezze a legújabb-legkurrensebb helyeket – a szombat esti érkezés és a hétfő délutáni távozás között meccseket is kellett néznünk értelemszerűen –, úgyhogy maradt az évek óta pörgő és vendégekkel most is teli Alchemia. Ez már csak abból a szempontból is jó választás volt, hogy vidáman fedezhettem fel: van magyar bor a pialapon, mégpedig a szekszárdi Heimannék kékfrankosa. Finom volt, jobban ízlett, mint előtte a grüner veltliner Kamptalból.

Advertisement

Ha már itt tartunk, ez is érhet egy rövid bekezdést: biztos tudjátok, a magyar bor legkomolyabb piacainak egyike a lengyel volt történelmileg. Évszázadokon át. Az utóbbi időben is sokat beszélnek erről az exportra hajtó borászaink, ehhez képest mit látni a krakkói hipermarketek polcain? Valami Rúzsa Sándort, meg értelmezhetetlen egrit, plusz vacak-olcsó tokajit és hasonló retteneteket. Szomorú, roppant szomorú.

Na mindegy, visszatérnék a gondolatmenet fősodrához. Az következik, hogy ha Krakkóba mentek, és jól akarjátok érezni magatokat, Kazimierzbe menjetek. Ez nem azt jelenti, hogy a Ryneket ki kéne hagyni, ott is körül kell nézni – de jó tudni, hogy a főtér és környéke kb. annyit ér, mint Budapesten a Vörösmarty tér és a Váci utca. Oké, a Rynek szebb, még ha most pl. tele is volt rakva sátrakkal, bódékkal, kordonokkal. Ami miatt mégis alapvető célpont, az a Mária-templom. Továbbra is tartom, hogy gyönyörűbb belsőt a barokk tobzódásos műfajban még soha sehol nem láttam, mint ez a kék-arany csoda, Veit Stoss zseniális szárnyas oltárával.

Advertisement

A poszt eleji felsorolásban volt egy pont, hogy ugyanúgy vernek át a pénzváltók is. Képzeljétek el, hiába játszottam el múltkor ferihegyi vonalon a nagyokost, Krakkóban úgy beleszaladtam a késbe, mint a világ hülyéje. InterChange-be nem megyek, mondtam magamban, nem vagyok barom, bementem egy másikba az eurómmal. Kiderült, ezek még ravaszabbak, mint a pestiek. De későn derült ki. Kint eleve csak a sell volt kirakva, az korrektnek tűnt, és mire sietségem közepette kibogarásztam bent az apró betűs buy-t, majd elsápadtam az árrés tudatosulása folytán, már buktam pár ezer forintot. Nem szabad sajnálni az időt és a rád váró társakat, továbbá kötelező kerülni a Florianska kántorait, ez a tanulság. És kisebb arcot kell viselni.

Két téma maradt még, a gasztro meg a sör. Ezek mindig-mindenütt nagyon fontosak. (Oké, vannak helyek, ahol nem a sör fontos, hanem a bor, de Krakkó nem az a tipikus borvidék.) Arra már jó ideje igyekszem felkészülni előre, hogy hova kell és érdemes beülni, akár az ár, akár a várható kulináris élmény felől közelítve meg a dolgot. Attól ugyanakkor még nem tudtam ellépni soha – nem is akartam –, hogy bármely városban legalább egyszer ne menjek rá a tradicionálisra is. Ukrajnában borscsot és saslikot muszáj enni, Erdélyben micset, a cseheknél knédlit stb. A lengyeleknél ugyanez a zsurek és a pierog. Ezen a vonalon nemritkán csalódások érhetik az embert, ha elkapkodja, pláne, hogy a házias ízekkel mindig hatalmas adagok járnak. A hatalmas adagok meg a szofisztikáltság esküdt ellenségei. Krakkóban innen nézvést az a jó, hogy még a vár alatti – Pod Wawelem nevezetű – etetőben is olyan árakkal dolgoznak, hogy el sem hiszitek. Pálinkával és sörrel ebédeltünk négyen 12 ezer forintból.

Rendben volt itt a Tyskie is – de hát manapság már nem világos lágerekre lövünk, mert belebuzultunk a craft beerbe. Készültem erre is. Találtam egy csomó helyet, ám közülük idő híján csak a szemét kántorok utcájában található Beer House-ba juthattunk el. Nem volt maradéktalanul craftos, de sokfélét csapoltak, kiválóakat is, és bónuszként pompás volt az erdei gombás tósnyi placki. A kézművesezés itthonra maradt: úgy értve, hogy előbb a neten, majd a valóságban is fekerestünk egy boltot, lehetetlen helyen, egy külvárosi viadukt alatt, de közel a Tauron Arenához – van regionális alkoholokat tartó üzlet beljebb is, pl. Kazimierzben –, rácsodálkoztunk a hihetetlen választékra, majd válogattunk az eladó tanácsai szerint.

A jó kis komlós sor kisebbik felét kedden elpusztítottam, albertestül, és nem csalódtam, sőt utánrendelést foganatosítottam. Mert a csapat nagy része kint maradt. Jól tették. Én nem tehettem, de megyek majd megint. Máskor. Bármikor. Krakkó ér annyit jégkorong nélkül is.

Hopp, még valami. Miszerint: lengyel, magyar – két jó barát. Tudjátok meg: ez kamu. Az történt, hogy a vasárnapi magyar–japánra a C11-be vettünk jegyet. Mikor elkezdődött a meccs, kiderült, szervezett lengyelek – részben iskolások – közé keveredtünk. Mire szervezték őket? Arra, hogy a japánoknak szurkoljanak! Olyan harsányan csinálták a kis zázlócskáikkal – sokan voltak, több százan –, hogy pár perc után kénytelenek voltunk fejvesztetten menekülni. Nos, szinte biztos, hogy a vb utolsó meccse – a szombat esti lengyel–magyar – a feljutásról dönt majd. Ezek után nagyon-nagyon remélem, hogy úgy elverjük őket, mint a kétfenekű dobot!

[a képek innen vannak]