Belebújtam egy városfejlesztési államtitkár bőrébe, és aztán egy életnagyságú legó-Darth Vaderrel is szelfiztem a Lego Store Show-n. Sőt, végre belenézhettem az óriási legószobrok belsejébe is. Kár, hogy sok volt az ideges ember.

A Millenáris óriási B pavilonjába lépve egyből megcsapott valami feszült hangulat. A hatalmas gyárcsarnok annak ellenére nagyon sterilnek és kongóan tágasnak hatott, hogy már péntek délután tele volt kisgyerekes családokkal, a rengeteg legóval borított asztalhoz szinte oda se lehetett férni. Maximum a padlóra kiöntött, több négyzetméternyi legósivatagba, illetve az azon arrakisi fűszerbányászokra emlékeztető – a szúrós kockáktól furcsán, ritmus nélkül mozgó – gyerekekre vethettem volna magam. Inkább nem tettem.

Elég zavarba ejtő volt az első fél óra, amíg céltalanul járkáltam a különböző asztalok között, fényképeztem, felmértem a terepet. A gyerekek jól érezték magukat, ami tök jó, hiszen elsősorban nekik szól ez a rendezvény. A legtöbb helyen különböző tematikájú legókból lehetett mindenféle dolgokat építeni teljesen céltalanul, de volt vetítőszoba és mindenféle játékkonzolok is, amelyek előtt legalább olyan méretes fürtökben lógtak a gyerekek, mint a kockáknál.

Az emeleten kicsit izgalmasabb volt a dolog, ott ki lehetett próbálni a különböző motoros – appok segítségével mozgatható – robotokat, lehetett autókat versenyeztetni, illetve volt valami spéci összeszedő berendezés is, ami simán felkapta a földön szétszórt kockákat. Ilyesmi szerkezetem volt nekem is, őrült hasznos cucc. (Tuti tipp a legopakoláshoz: egy óriási pokrócon kell játszani, aztán simán fel lehet kapni a négy sarkát, és visszaönteni az egészet a vödörbe.)

Az ilyen óriási figurákat részletekben építik a gyerekek segítségével, aztán az egyik legós munkatárs kalapálja össze a szinteket. Amint látjátok, belül üreges. Megkérdeztem, mi lesz a sorsuk: este lebontják, másnap kezdődhet újra az építés. Az ilyen szobrok meg rendezvényről rendezvényre járnak.

Advertisement

Próbáltam beszélgetni a legós segítőkkel is, akik nagyon kedvesen válaszolgattak a kérdéseimre, és biztosítottak róla, hogy mind imádnak legózni, viszont a legtöbben, úgy éreztem, fáradtak és frusztráltak voltak a visító gyerek- és az idegeskedő szülőtömegtől. Az egyik lány mondta, hogy már így is nagyon sokan vannak itt, de a szombat-vasárnap még durvább lesz.

Nagy teherbírású legohíd

Beálltam a vásárlós standhoz álló sok kaotikus sor egyikébe is. A 20 százalék kedvezmény megőrjítette az embereket – ennyivel olcsóbbak a készletek a rendezvényen. A legrosszabb magyar postai sorban álláshoz tudnám hasonlítani az élményt. Az eladók sem voltak a helyzet magaslatán, a vásárolni kívánt dobozok legalább feléért hátra kellett rohangálni valami raktárhelyiségbe, mivel a stand maga pici volt. Két gyereknek majdnem leharapák a fejét a gyerek nélkül, viszont ropogós húszezresekkel érkezett felnőttek. Pedig szerencsétlen srácok csak a választékot akarták megnézni.

Húsz-huszonöt perc várakozás után sorra kerültem, és szigorúan tényfeltáró céllal megvettem a legapróbb, öt perc alatt összerakható csillagok háborújás űrhajót, amit találtam. Ezt itt fent.

Ha már így belejöttem az oknyomozásba, beültem a legnagyobb attrakcióra is, ami a fesztiválon volt: a városépítésre. Ehhez először végig kellett hallgatni egy kiselőadást arról, milyen az élhető város, és utána mi is megépíthettük a saját kis épületünket. Én már giccses folyóparti szoborcsoportokat, félkész kormányzati és múzeumnegyedet, ingatlanmutyit és ezoterikus pavilonokat vizionáltam, amikor még egyszer emlékeztettek arra, hogy élhető várost építünk. A csudába, gondoltam, hát így sosem leszek igazi államtitkár, összerakok inkább egy kvantumfizikai kutatóintézetet, arra tuti nem gondolnak a gyerekek!

Munka közben rájöttem, hogy mi okozta még a nyomasztó érzést. Az anyukák! A legofesztivál picit talán apás program – bár távol álljon tőlem, hogy most genderéket verjek a nemeket összekötő legohídba –, úgyhogy egy középkorú vagy annál fiatalabb férfit sem láttam, aki ne élvezte volna a programot. Többen gyermeki vigyorral az arcukon építették a szerkezeteket. Az anyukák viszont sokan mérgelődtek, izélgették a gyereküket, vagy puffogtak, amikor valaki – aki nem sima érdeklődő volt – bemehetett oda sorállás nélkül, ahova nekik várniuk kellett.

A kedvenc anyukámmal a kvantumfizikai kutatóállomás építése közben találkoztam. Mellettem ült, és vadul épített valamit, ami leginkább körfolyosós bérház gangjára emlékeztetett, bérház nélkül. Megállás nélkül cöccögöt. Néha a gyerekére, aki az ölében ült, és folyamatosan bontotta vissza anyu magnum opusát, mintha az holmi magos Déva vára lenne, néha a férjére, aki a különböző elemek után szaladgált, kevés sikerrel, jó, hogy bevásárlólistát nem kapott.

Miután elkészültem a kutatóintézetemmel, és beépítettem az egyre nagyobb és egyre élhetőbb legovárosba, még szelfiztem egyet Darth Vaderrel, aztán leléptem. Épp elég dolgom van ideges felnőttekkel, legózni nyugiban szeretnék.