Kár lett volna, mert D'Angelo új albuma tényleg jó, csak túl későn jött az év végi lemezlistákhoz.

A D'Angelo néven dolgozó Michael Eugene Archer nem könnyű eset: több mint húsz éve van a pályán, ezalatt összesen három albumot bírt megjelentetni. Az 1995-ös Brown Sugar és a 2000-es Voodoo a neo-soulnak nevezett irányzat legfontosabb albumai közé tartoztak, ám maga D'Angelo a kettő között, és az utóbbi után is hosszú évekre eltűnt a színről.

Advertisement

Most egyenesen kilenc évig nem nagyon hallatott magáról, aztán jöttek a hírek egy készülő, harmadik lemezről, pár új számot játszott is koncerteken, de erre egészen az idei évig, ráadásul december közepéig kellett várni. A tizennégy évig tartó várakozás azonban a jelek szerint megérte: a Black Messiah című album az év egyik legjobban fogadott lemeze.

Ha pedig szigorúan a fekete zenéket nézzük, akkor D'Angelónak nincs is igazán vetélytársa: a soul és a funk legjobb hagyományait felelevenítő zenész ugyanis magasról tesz a jelenlegi bágyasztó R&B/soul/hiphop trendekre, és a hetvenes évekhez visszanyúlva hoz létre valami tényleg kiemelkedőt. Ráadásul mindezt könnyedén, amilyen a fent beágyazott Sugah Daddy című szám is.

Nem véletlen, hogy D'Angelót egyfelől Prince-hez, másrészt Marvin Gaye-hez, Sly Stone-hoz és a hetvenes évek egyéb legendáihoz hasonlítják a kritikák, és fontos, hogy ezúttal a kísérőzenekar The Vanguard is egyenrangú alkotóként van feltüntetve, miközben olyan segítőtársai voltak D'Angelónak, mint Questlove (The Roots) vagy a Funkadelickel is dolgozó Kendra Foster.

Advertisement

Ki szokás még emelni az album politikusságát (amely pláne aktuálisnak tűnik a fergusoni eset után), bár ez megint csak nehezen felmérhető a nem beavatottak számára. Egyetlen dolgot hagyott csak figyelmen kívül D'Angelo: a zenei lapok túlnyomó többsége már december közepére közzéteszi az év végi listáit, úgyhogy a Black Messiah ezekről pont lemaradt. Persze, ő pont nem az az ember, akit az ilyesmi kicsit is befolyásol.

Épp ezért az én, rövidesen megjelenő listámon se lesz rajta, hiszen nem hagyott rá sok időt, hogy megszeressem, meg ez a fajta zene nálam lassabban is érik be. Mégis, még így is, hogy nem a kedvenc zsáneremről van szó, egyértelmű, hogy ez egy jó lemez, amit évek múlva is elő lehet venni.