Ha nem tudom, hányadán állok egy filmmel, azt nem mondanám nagy dicséretnek. Mégis mindenkit arra bátorítok, hogy nézze meg a The One I Love-ot, mert érdemes, legfeljebb szeretni nem könnyű.

Charlie McDowell idei – Magyarországon nem bemutatott – filmje igazi függetlenfilmes kedvenc, van benne három színész, nem került túl sokba, cserébe lehetetlen besorolni. Egyfelől romantikus komédia, másfelől párkapcsolati dráma, harmadrészt van egy sci-fi/thriller beütése is, úgyhogy helyenként kifejezetten borzongató is tud lenni.

Advertisement

Ráadásul nem is lehet írni róla anélkül, hogy a poént részben le nem lőném. Adott egy negyven felé közelítő házaspár, Ethan és Sophie, akik a kapcsolati krízisüket terapeuta segítségével próbálják megoldani. A terapeuta elküldi őket egy festői környezetben lévő házba, ahonnét a hasonló cipőben járó páciensei mindig boldogan jöttek haza.

(Spoiler a következő bekezdésben!)

A birtok csodaszép, a dolgok jól is alakulnak, de aztán mindketten találkoznak a másik fél tökéletes verziójával, és ez mindent felborít. Ethanből tényleg minimum 20 százalékkal kúlabb, sportosabb és jobb fej pasi lesz, míg Sophie egy kicsit ijesztő, már-már parodisztikusan jó természetű és odaadó feleségként jelenik meg. Az igazi Ethan és az igazi Sophie viszont a maguk tökéletlenségében szembesülnek párjuk idealizált verziójával, és erre eltérően reagálnak.

Ez így egy nagyon jó ötlet, az alkotók feldobnak egy labdát, amit többféleképpen le lehet csapni, ráadásul elgondolkodtató is. Hiszen ki az, aki nem azzal a lánnyal/fiúval akar együtt lenni, aki eleinte izgalmasnak, vonzónak, tökéletesnek tűnt, de ami az évek múltával maradt belőle, az a legjobb indulattal sem nevezhető ugyanolyannak? Viszont az is joggal nézhető hülyének, aki ebbe a folyamatba nem akar belenyugodni, és mindig az első hónapok újszerűségét keresi. És biztos mindenkinek megvannak a saját tapasztalatai a témában, tehát itt az ún. hálás vitatéma, amivel bármit lehetne kezdeni.

Advertisement

A film azonban a végén bemegy egy olyan utcába, ahová nem kéne: próbál logikus magyarázatot nyújtani az abszurd eseményekre, és onnantól már egy hülye, disztópikus drámába torkollik a cselekmény, ráadásul egy csomó kérdésre így sem kapunk választ. Mintha a forgatókönyvírók sem tudták volna ezeket, ezért a végét jól összecsapták.

Amiért ennek ellenére is érdemes megnézni a filmet, az például a két színész játéka: az általam a Mad Men rút kiskacsájaként megismert Elisabeth Moss itt egyszerre tud kifejezetten vonzó is lenni, és még több arcát is megmutatja, az indiefilmes vonalon sztárnak számító Mark Duplass pedig szintén jól alakítja a beérkezett, elkényelmesedett férfit, meg a saját jópasi verzióját is. Szerencsére nem nyűglődnek sokat, és a párbeszédek csak néha csúsznak át a párkapcsolati térfelére, de ilyen filmnél ez, azt hiszem, elkerülhetetlen.

Szóval a The One I Love egész jó film úgy a háromnegyedéig, utána meg elbizonytalanít, de attól még lehet rajta gondolkodni sokat. Ha másról nem, akkor arról, hogy Ojai lehet az egyik legszebb hely egész Amerikában, de talán a világon is.