Én egész biztosan nem leszek már ilyen fiatal, de ami sokkal fontosabb, Palmyra romjait is elpusztíthatja az Iszlám Állam. 17 éve jártam Szíriában, ami akkor egy csodálatos ország volt.

Az ISIS katonái ugyanis a legutóbbi hírek szerint két kilométerre megközelítették az egész Közel-Kelet egyik legfontosabb romvárosát. A Damaszkusztól 240 kilométerrel északkeletre és az Eufrátesztől 200 kilométerrel nyugatra fekvő Palmyra az ókori Szíria fontos kulturális központja volt, és példátlanul sok római kori műemlék maradt épen. Az ISIS pedig ezeket nem hagyja épségben, ha megteheti.

Advertisement

Én 1998 augusztusában jártam arra: konkrétan Palmyráról arra emlékszem, hogy majdnem egy egész napot töltöttünk a romok között hőségben, egészen fura hangulatú hely volt a sivatag kellős közepén a rengeteg római kori rom. És egy olyan helyen szálltunk meg, amiről a Lonely Planet azt írta, hogy “kerüld el ezt a lerobbant helyet, ha teheted”, de semmi baj nem volt vele.

Mondjuk egy sereg hely, ahol akkor jártam, szét lett lőve azóta, Aleppótól Hamáig, pedig akkor Szíria a béke szigetének tűnt, ahol végig teljesen biztonságban éreztem magam, és inkább a szomszédos Libanonban volt olyan érzésem, hogy itt pár éve még lőttek.

Azelőtt nem sikerült ennyire egzotikus helyre eljutnom, mint ez a két ország (sőt, jobban meggondolva azóta sem), úgyhogy elég komoly kultúrsokk volt leszállni a buszról első este a libanoni Tripoliban: akkor azt hittem, hogy ezt a romhalmazt képtelen leszek megszokni, de aztán egy-két nap alatt sikerült, leszámítva a gyomromat, neki nehezebb volt az átállás.

Ez akár héberül is lehetne

Libanonba akkor még nehezebben lehetett bejutni, mint most: vízumot csak a követségen lehetett szerezni, és ha jól emlékszem, csak megfelelő indoklással állították ki, nem járt automatikusan. Mi azt találtuk ki, hogy valami diákparlamentnek hazudjuk magunkat, és még ajánlólevelet is szereztünk egy haverunk útján, aki ismert egy külpolitikai vonalon mozgó politikust (az MSZP-s Molnár Gyulát).

Advertisement

Persze pillanatok alatt lebuktunk. A libanoni konzul ránk nézett, és akcentussal, de jó magyarsággal megkérdezte: “Maguk tényleg tagjai a diákparlamentnek?” Egymásra néztünk, és elröhögtük magunkat. “Nem. De nagyon szeretnénk eljutni Libanonba.”

A helyzet csak akkor kezdett javulni, amikor a konzul meglobogtatta a magyar nyelven írt ajánlólevelet, hogy “Ezzel mit kezdjek? Akár héberül is lehetne!”, mire egyikünk lecsapta a magas labdát, hogy “De azért még mindig jobb így, mintha héberül lenne, nem?”, és ez már tetszett neki, némi antiszemitizmus árán megkaptuk a libanoni vízumot mind a heten.

Összesen három hét volt az utazás: Észak-Libanonból indultunk, aztán át Szíriába, ahol Damaszkusz - Hama - Palmyra vonalon nyomultunk kelet felé, egészen az Eufráteszig és az iraki határon lévő Abu Kamal városáig, ahonnét Aleppo, Tartus, majd újra Libanon volt az út további része.

Nem vagyok japán!

Szíria elképesztően olcsó volt: mindenhol találtunk olcsó szállást (Hamában például egy szálloda tetején aludtunk), a közlekedés és az étkezés se volt gond, és még nem volt olyan szinten ott a turizmus, hogy lépten-nyomon koldusok, utcagyerekek és zsibárusok rohantak volna le, mint mondjuk Marokkóban szokás.

Ahogy megszoktam a közeget, a kezdeti természetes idegenkedés után hamar rájöttem, hogy Szíriában gyakorlatilag nagyobb biztonságban vagyok, mint Budapesten: a helyiek olyannyira tisztában voltak a turizmus jelentőségével, hogy nemhogy semmilyen bántódásunk nem esett, de még csak meleg helyzet sem adódott sehol. Sőt, amikor egyszer volt egy vitás esetünk egy taxissal, a rendőrök kapásból nekünk adtak igazat (mondjuk tényleg nekünk volt igazunk, de akkor is!).

A helyiek szinte mindenütt nagyon barátságosak voltak: nem lehetett úgy felszállni a buszra, hogy ne kezdjen valaki rossz angolsággal beszélgetésbe, és ne welcome-ozzon folyamatosan. Néha még azt is mondták, hogy “Madzsarisztán? János Kádár! Jozef Antall!”, de olyan is volt, hogy egy kisfiú megkérdezte, hogy japán vagyok-e. (Bevallottam neki, hogy nem.)

Advertisement

A legabszurdabb a már említett Abu-Kamal volt, ahol nagyjából mi voltunk az egyetlen európaiak akkor, legalábbis rajtunk kívül nem láttunk mást. Érkezésünkkor annyi kíváncsi gyerek szegődött a nyomunkba az utcán, hogy brit expediciónak érezhettük magunkat, ehhez képest a szállodában azzal fogadott bennünket a tulaj, hogy “Á, magyarok? A kedvencem a halas csatorna!”, mivel az egész útunk alatt itt volt egyedül műholdas tévé.

Semmi nem lehet olyan szürreális, minthogy hetek óta a világtól elzárva, itt, az iraki határ mellett néztünk megy egy híradót, amelyből megtudtuk, hogy Simicska Lajost nevezték ki APEH-elnöknek, és hogy Farkasházy és Váczi góljaival a Vasas kettő-nullra vezet a Kispest ellen a szünetben.

Amikor mégsem tört ki a polgárháború

A legjobb talán Damaszkusz volt, bazárral és akkor még nagy, európaias keresztény negyeddel, és amikor valamit kellett intézni a francia uralomból visszamaradt diplomata negyedben, az olyan volt, mintha kb. a Rózsadombra mentünk volna, pár száz méterre onnét meg kezdődött a Közel-Kelet a piszkos kis sikátorokkal.

Advertisement

Aleppo is nagyszerű város volt, amit azóta a felismerhetetlenségig szétlőttek, és igazából tényleg minden tetszett, még úgy is, hogy az utolsó hét nem egészen a tervek szerint alakult a számomra.

Az út folyamán hosszabb-rövidebb ideig mindünket ledöntött néha a hasmenés (egyikünk ma példás köztisztviselőként dolgozik, akkor viszont kénytelen volt odaszarni a régi keresztes kori vár, a Krak des Chevaliers egyik romos, üresen álló termébe), viszont én a tengerparti Tartusban tényleg rettenetes állapotba kerültem. Egy egész éjszakát átvirrasztottam a csótányoktól hemzsegő guggolós vécén, egyszer meg riadtan néztem ki az ablakon, amikor olyan hangok szűrődtek be, mintha kitört volna a forradalom, de csak egy teherautó húzott el az ablak alatt, a platója telezsúfolva férfiakkal és egy szír zászlóval.

Advertisement

Akkor, lázasan, félálomban szenvedve hirtelen elkezdtem félni, hogy mi van, ha épp most halt meg az akkor még javában regnáló öreg Asszad, és kitör a polgárháború, én meg pont most vagyok HALÁLOS beteg. De aztán nem történt semmi, másnap átjutottunk Libanonba, és kész. Azóta se jártam Szíriában, és lehet, hogy soha többé nem is fogok. Meg akármi is lesz ennek a mostani szörnyűségnek a vége, könnyen lehet, hogy még sokáig nem is lesz érdemes odamenni.

(Sajnos nem volt fényképezőgépem, csak a többiek képei közül kaptam pár olyat, amin én is szerepelek, úgyhogy ezek olyanok, amilyenek.)