Maradjak? Menjek? Tényleg, mi a francot csináljak?

Napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, hogy elmennek-e a magyar fiatalok – és nemcsak fiatalok – Magyarországról, és ha igen, akkor vajon miért. Tele van ezzel a dilemmával az internet, és nemrég ráadásul készítettek róla egy egész órás dokufilmet is. Megnéztem.

A Menjek/Maradjak: Londont a Speak Easy Project csinálta, Józsa László producer és Imre Loránd Balázs rendező, valamint még sok munkatársuk, és hat, Magyarországról a brit fővárosba szakadt fiatal életét, mindennapjait igyekszik bemutatni. Korábban is forgattak egy, a témába vágó kisfilmet, New Yorkban, de az szerényebb volumenű vállalkozás volt, mint a londoni, és nemcsak azért, mert lényegesen rövidebb. Hanem azért is, mert az élet nagy tanítómester, és ahogy az emberek megismernek egy jelenséget, kérdezni is egyre inkább megtanulnak.

A London-film elsősorban azért jó, mert egyfelől okosan vannak felvetve a kérdések, másfelől a válaszadási kényszer nagyképűsége teljes mértékben hiányzik belőle. Fiatal embereket látunk, akik elmondják a történetüket, és attól függően bírunk következtetéseket levonni, hogy mi mit teszünk hozzá az egészhez magunkból. Sehol semmi manipuláció.

Pedig adná magát. Hiszen ahogy mondtam is, tele van ezzel az internet, a sajtó, a tévé, a politika és az anyámkínja. Ahogyan ezek mind tele vannak vele, az szerintem nem jó. Úgy értem, fájdalmas szimplifikációk vannak, amik nem vezetnek sehova. Szimplifikálni azért nem helyes az ilyesmit, mert amiatt egyre távolabb kerülünk annak a megértésétől, hogy pontosan hol és miben élünk mostanában.

Néhány hónappal ezelőtt, amikor még azt sem tudtam, hogy a film létezik, elkezdtem erősen fontolgatni, hogy írok egy méretesebb posztot, amelyben párhuzamot vonok önmagam és a mai magyar valóság között. A mai magyar valóságon belül a kivándorlás problémájára utalok – bár inkább külföldre költözés ez, akár hosszabb, akár rövidebb időre szól, sőt akkor is, ha örökre. A kivándorlás ugyanis azt jelenti, hogy nemigen van visszaút.

Adja magát a párhuzam kétségkívül. Én 1991 februárjában jöttem át Magyarországra, turistaútlevéllel, a feleségemmel, egyéves lányunkkal, két bőrönddel és egy babakocsival. Utóbbi miatt le is kúrt bennünket a magyar vámos a határon. Azt kérdezte szigorúan, nem szégyelljük-e magunkat, csak azért rángatni télvíz idején a pici gyermeket, hogy el tudjunk adni egy babakocsit. Eszembe sem jutott, hogy el kéne küldeni őt a bánatos lófaszba. Akkor még szerény voltam és félénk.

Ez mellékszál. Ennél fontosabb, hogy a repatriálást – talán még soha nem használtam ezt a szót, disszidálást szoktam mondani tréfásan – követően évekig morfondíroztam azon, hogy miért tettünk úgy, ahogy tettünk. Az ember olyan, hogy úgy érzi, meg kell magyaráznia. Másoknak is, magának is. Szívet cseréljen, aki hazát cserél, meg egyéb hülyeségek. Az ilyet azonban nem könnyű megmagyarázni, és eltart egy darabig, amíg megérted, hogy nem is tartozol magyarázattal senkinek.

Amikor én még kissrác voltam, akkor Magyarországon szerettem volna élni. Csak hát nem lehetett, esély sem volt rá. Még látogatóba sem tudtunk jönni, nem voltak rokonaink, akikhez jöhettünk volna. Később lettek, így 16 évesen életemben először eltölthettem két hetet Hajdúszoboszlón. A következő alkalom öt évvel később volt, miután megjártam a szovjet hadsereget. 1987 után liberálisabb lett a rendszer, könnyebben tudtunk útlevelet kapni. Még később jött a kishatárforgalom, akár sörözni is átugorhattunk Záhonyba – 89–90 környékén Ungváron már nem volt sör, bár mondjuk cigaretta, kenyér, tej és semmi más sem –, egy-két órára, még egy kicsivel utána pedig kinyílt minden.

Akkor, 1990-ben elindult egy hullám. Aki tehette, volt hozzá bátorsága, meg bírta találni a lehetőségeket – másfelől azt sem feltétlenül érezte, hogy küldetése, feladata van a szülőföldjén, vagy hogy személyesen is tennie kell a kárpátaljai magyarság fennmaradásáért, boldogulásáért –, az fogta magát, elindult. Ha a baráti körömet nézem, a kétharmadunk átjött, én voltam talán a harmadik.

Adta magát, ennyi.

Nem azért jöttem el, mert utáltam az országot és a vidéket, ahol éltem. Nem azért, mert fenyegetett a nyomor. Nem azért, mert Magyarországon nagyobb darab húst lehetett beletenni a levesbe. Nem azért, mert azt akartam, hogy a gyerekemnek, a gyerekeimnek jobb legyen. Oké, a Szovjetunió úgy esett szét, hogy az brutálisan megviselt mindenkit, aki maradt, és nem bánom, hogy a hiperinfláció és az új állam születésének zűrzavaros évei elől idejében meglógtam. De nekünk sem volt könnyű a nulláról albérletek hosszú során át eljutnunk odáig, hogy összerakjunk végre valami egzisztenciát. Olyan kis törékenyet.

A lényeg, hogy azért ragadtuk meg az esélyt, mert ott volt. Megnéztük, hogy hogy lehet mást csinálni, másutt, másokkal, máshogyan. Kinyílt a világ, és mi beléptünk a kapun. Hogy jól tettük-e, vagy sem, egyszer talán rájövünk. Vagy nem. Mindenesetre néha eszembe jut, hogy nem azért nézek orosz filmeket vagy hallgatok orosz popzenét – nem régieket, aktuálisakat –, mert nosztalgiázok, hanem mert bennük van valahogy a másik életem. Az, ami lehetett volna, ha nem az van, ami lett. Értitek, ugye?

Itt látom a legtisztábban azokat a hivatkozott párhuzamokat.

Elsősorban az van szerintem most is, hogy pláne kinyílt a világ. Nem úgy, ahogy 1991-ben nekünk, még sokkal inkább, sokkal tágasabbra. Bárhova mehetsz, bármit megpróbálhatsz. Vannak közeli ismerőseim, barátaim Hollandiában, Londonban, Dubajban, Washingtonban, Moszkvában és – mint ma megtudtam – a még távolibb Asztanában is. Azért mentek, mert úgy jött ki nekik a lépés. Van, aki angolul akart megtanulni rendesen, hogy össze tudja hozni a nyelvvizsgát a diplomájához, van, aki három diplomával sem jutott semmire Budapesten, hiába küldözgette a cv-jét fejvadászok-cégek tucatjaihoz – most 10 ezer eurót keres havonta –, van, akinek ez jött a vállalati ranglétrán, és, igen, olyan is van, aki úgy érezte, Magyarországon nem lehet már élni.

Vannak, akik vissza fognak jönni, vannak, akik nem. Az előbbiek csoportja népesebb.

Érdekes az is, hogy jó évtizeddel ezelőtt a magyarok még egyáltalán nem voltak mobilisak. Hiába volt sokkal több munkalehetőség Nyugat-Magyarországon, a keleti munkanélkülieknek eszük ágában sem volt mozdulni, lakóhelyet váltani. Úgy rémlik, az esztergomi Suzukiban és a győri Audiban is felvidékiekkel töltötték be az üres állásokat. Azóta megváltoztak a dolgok, ma már a nyírségiek is szívesen mennek Németországba, igaz, jóval többet is keresnek ott. A másik, hogy azért így is később indultak a magyarok, és kevesebben is vannak mondjuk Londonban, mint az izgőbb-mozgóbb lengyelek.

Kevesebben vannak, de így is sokan.

Hogy mi lesz ennek a vége, azaz a folytatása? Honnan tudnám?

Az időben előrefelé is párhuzamokat vonogatni több lenne, mint merészség. Úgyhogy minden erőltetett tanulságmondó szándék nélkül, szerényen: a mi generációnkból kevesen mentek vissza Kárpátaljára. A nálunk öt-tíz évvel fiatalabbak közül ezzel szemben sokkal többen. Az erdélyiek közül még többen – csak azt se felejtsük el, hogy Romániából inkább sikerült viszonylag normális országot csinálni, mint Ukrajnából. Ha ilyen egyszerű lenne, ez lehetne a recept: tessünk normális országot csinálni Magyarországból. Akkor majd apránként visszajön mindenki. És még: mi magyarul beszélünk itt, a londoniak meg nem az anyanyelvükön ott. Lehet, hogy ez is számít azért.

A Speak Easy Project-esek úgy érzik, beletrafáltak valamibe, ami fontos, érthetően és tisztán mégis keveset beszélnek róla. Ezért további filmek fognak forogni, egy berlini rész máris előkészítés alatt áll. Jól teszik, hogy ezt teszik.

Ha minden jól megy, olyan is lesz, amiben tartósan itt élő külföldiek mesélik el, miért csodás hely Budapest. Hogy miért lehet – és érdemes – Magyarországon élni mégis. Ez szerintem is legalább annyira fontos, mint az, hogy miért nem lehet. Mind a kettő igaz ugyanis. Ami engem illet, én már maradok. Úgy döntöttem, hogy jó lesz nekem itt. Nem most, régebben, és ezen már nem tudok és nem is akarok változtatni. Fel sem merül, nyilván.

Mindazonáltal a pénteki Toldi mozis vetítés után beszélgetés is volt, és a közönségből valaki megjegyezte, oké, hogy a film nem foglal állást, de Józsa Lászlónak – ő volt jelen az alkotók közül – személy szerint mi véleménye. Kb. azt mondta, kötelezővé tenné, hogy mindenki menjen ki egy időre, de nem tudja, hogy azt is kötelezővé tenné-e, hogy később jöjjenek vissza. Pontosan így vagyok ezzel én is. Ha a lányaim megkérdeznének, azt mondanám nekik, hajrá, menjetek. Aztán eldöntitek józan eszetek szerint, utána mi legyen.

A világot ugyanis be kell lakni, hogy megérthető és élhető legyen az ország.

[A New York-i részt embedeltem, meg lehet nézni, a londoninak lesznek még vetítései itthon és máshol is, ősz környékén kerül fel az internetre. Józsa László közben reméli azt is, hogy a köztelevíziók valamelyike műsorára tűzi valamikor. Lenne ebben logika.]