37 euró

Münchenből jöttem haza tegnap vonattal, és majdnem adtam egy embernek húsz eurót. Lényegében ajándékba. De az is lehet, hogy gonosz módon nem segítettem egy rászorulónak.

A lényeg, hogy már javában ültünk a helyünkön, indulás előtt kb. fél órával, amikor egyszer csak felbukkant egy 25 év körüli fiatalember, és lihegve kérdezte, hogy sprechen sie ungarisch? Mondtam, hogy ná já. Mire ő – rettentő ijedten és kétségbeesetten tényleg – elkezdte ecsetelni, hogy 37 euró hiányzik, hogy megvehesse a jegyét hazafelé, és ha nem sikerül, hát összedől a világ abban a pillanatban. A Keletiben majd úgy megadja, hogy abban hiba nem lesz. Szinte teljesen meggyőző volt, komolyan, kezdtem is kutakodni a zsebemben, és akkor rájöttem, hogy csak húsz euróm van. Semmi baj, mondta, és felcsillant a szeme, de akkor és ettől így megállt a kézmozdulatom a levegőben. És hát a feleségem is megjegyezte óvatosan, hogy kell az még kávéra és grüner veltlinerre.

Egészen addig a pillanatig eszembe sem jutott az a szerencsétlen a Blahán, a 90-es években – naponta arra vitt az utam a Köztársaság tér felé, de nem kommunista voltam, hanem Kurír-korrektor –, akinek mindig 47 forint kellett volna, hogy hazajusson valahogy Kiskunmajsára.

Bocs, mondtam – nem a Blahán, Münchenben –, ezt a pénzt én most nem adhatom oda neked. A fiatalember rettentő szomorú arckifejezést foganatosított, és rohant tovább.

Három sorral arrébb ismét megpróbálkozott, egy másik házaspárnál, ott okosabb volt a pasas, mint én, hiszen megkérdezte, mi legyen a biztosíték. Személyi? Jogosítvány? Diákigazolvány? Akármi? Mire a fiatalember búslakodott, hogy sajnos nincsenek nála papírok.

37 euró köztünk szólva nem rossz pénz. Sokkal több, mint a 47 forint volt a 90-es években. Órabérnek egyáltalán nem gyenge.

A fiatalembert aztán nem láttam a Keletiben. Lehet, hogy örökre Münchenben ragadt miattam?