A Thor folytatására a Disney leszerződtette a Trónok harca és a Maffiózók házirendezőjét, majd hozzávágtak egy valag pénzt, egy csomó jó színészt, és egy cifra történetet. A premier óta a Thor: Sötét világ szinte porszívózza a pénzt a világ mozijaiból.

Ha a Marvel szuperhősei egy általános iskolába járnának, akkor a Vasember lenne a kúl srác, Amerika kapitány a mintatanuló, Hulk a viselkedészavaros kövér gyerek, Thor pedig a metálos. Az a gyerek, aki a füzeteibe a Queensrÿche borítóit rajzolgatja ceruzával, meg vastag filctollal ráírja a füzeteire, hogy DREAM THEATER, de közben senki nem mer beszólni neki, mert gazdagok a szülei. Ja igen, meg egy Asgard nevű világból jön és földi szemmel nézve gyakorlatilag egy félisten, aki tud repülni, többezer évig él és van egy masszív kalapácsa, amivel nem csak ő lehetne a bolygó legvikingebb ácsa, hanem tud vele villámokat szórni és akkorákat ütni, hogy mindenki csak nyekken tőle.

Advertisement

Látni őt Amerika kapitány és Sólyomszem mellett - az első szuperképessége az, hogy egy patrióta, a másiknak meg az, hogy pontosan nyilazik - kicsit olyan, mint amikor megjelenik Tiger Woods a minigolf pályán és egy ütéssel két különböző lyukba talál be. Hiába van acélpáncél, meg sérthetetlen zöld bőr és rengeteg muszkli, ő mégiscsak egy isten.

De mi lehet a legnagyobb baja egy istennek? Supermannek a kriptonit, Galactusnak a mérhetetlen étvágya, de Thornak? A gőg? A lebernyeg? A kilencvenes évekbeli surfer dude-kinézet? Nem, Thor legnagyobb baja az, hogy van egy gonosz, befogadott testvére, Loki, aki ésszel intéz el mindent, amit a bátyja a pöröllyel. Loki okos, sármos, kicsit zsíros a haja, de mindig van egy jópofa mosolya, amivel elüti a hajápolási hiányosságait. Loki az egyetlen, aki képes Thor orra alá borsot törni.

A Thor: Sötét világban nem Loki az ellenség.

Nem is csoda, hiszen a Bosszúállók végén ellátták a baját, amikor először látjuk ebben a filmben, akkor egy Star Trekből importált, átlátszó ablakú tömlöcben ül és olvasgat. Az sem biztos, hogy ki szeretne szabadulni. Ha a Thor második része csak arról szólna, hogy Loki kilencven percig hangosan felolvas, morfondírozik és cselszövést tervez, akkor jobban élveztem volna.

A Thor: Sötét világ főgonosza azonban a Malekith nevű sötét elf, aki úgy néz ki, mintha az új Star Trek első részéből fogták volna a romulán Nerót és addig mosták volna, amíg fehérre nem kopik a bőre. A figurát játszó Christopher Ecclestonnak is hasonló a szerepe, mint Eric Banának volt abban a filmben: morogni, grimaszolni, tervezgetni a bosszút, aztán a történet indokolt pontjain feltűnni és valakinek nagyon keresztbetenni. Malekith mintha a Thor teljesen másik síkján működne, még akkor is, amikor az űrrepülőjével belehajt Asgard tróntermébe. Úgyis üldözőbe kell venni nemsokára, és akkor megint eltűnhet.

Advertisement

Malekith az éter nevű anyagot keresi, ami éppen Thor földi kedvesét, Jane Fostert szállta meg, amikor a lány a dimenziókapuk együttállásánál véletlenül átlépett egy portálon és megtalálta a régesrég eltemetett, önjáró és nagyon gonosz folyadékot. Ebben az előző mondatban egy darab túlzás, irónia, tréfa sincs. Fostert megfertőzi az éter, az éter kell Malekithnek, Jane Foster pedig kell Thornak. Erről a szerencsétlen hármasról szól a Thor: Sötét világ interdimenzionális hajszája.

Ami egyébként nem olyan rossz, mint ahogy most ilyen egykedvűen írok róla. Csak mégis, mit írjak a Sötét világról? Nem olyan jó, mint az Amerika kapitány vagy a Bosszúállók, nincsen annyira karizmatikus főszereplője, mint a Vasembereknek, cserébe van egy olyan fantasyvilága, amihez hasonlót nem lehet látni más filmekben. Tévésorozatokban talán, gondolom ezért adtak egy zsák pénzt a Trónok harca házirendezőjének, Alan Taylornak, hogy ebből is varázsoljon olyan kerek univerzumot, ami most valamivel tényleg sötétebb, sárszagúbb és hitelesebb, mint az első részben. Lehet, hogy csak én kezdtem el azonnal forgatni a szemeimet, amikor a film kezdő narrációjában Anthony Hopkins elkezd sötét elfekről és az éterről magyarázni. Lehet, hogy csak egy dolog miatt nem érdekel ez az egész Thor-dolog.

Én sosem voltam metálos.

Képek: Marvel via outnow.ch