Van egy farm Gödöllőn, ahol háromszáz állatot tart Zoltán, a farkasember. Róla most tévésorozat készült, ő pedig nemcsak elmesélte, hogyan kell bánni a farkasokkal, de be is engedett hozzájuk.

Amióta nemrég téma volt itt a veresegyházi medve- és farkaspark, azóta szerettem volna elmenni oda, olyan jókat írtak páran kommentben, így amikor most jött a lehetőség, hogy farkasokat és medvéket lehet nézni közvetlen közelről, egyből lecsaptam rá, mégha ez nem is az a park. Igaz, később kiderült, hogy a gödöllői telepet működtető Horkai Zoltán korábban vezette a veresegyházi medveparkot is, ide viszont csak úgy nem lehetett volna bejutni, ezúttal a sajtóesemény kedvéért tettek kivételt.

Az apropó a Discovery Channel Zoltán, a farkasember című, jövő hónapban induló sorozata volt, melynek főszereplője Horkai Zoltán, aki húsz éve készít fel állatokat filmek vagy reklámok szereplőiként: a gödöllői farmon majdnem háromszáz állatot felügyel – főként farkasokat és szarvasokat, de van medve, hiúz vagy éppen vaddisznó, muflon és tehén is, ha éppen arra lenne szükség egy forgatáshoz. Ezekből a forgatásokból álló hétköznapokból örökít meg majd párat a sorozat, amolyan realityként.

Advertisement

A gödöllői telek korábban a Mafilmé volt, utoljára a Lutra című filmet forgatták itt, és Horkai is abban a filmben használt épületben lakik a családjával, tőlük gondosan el vannak kerítve az állatok, csak néhány kacsa mászkál a füvön, amikor megérkezünk. Én korábban semmit nem tudtam Horkai Zoltánról, de rövid idő alatt meggyőz, hogy hiába nem ő szerepel a filmekben, hanem az általa koordinált állatok (kifejezetten kéri, hogy koordinátornak nevezzük, és véletlenül se idomárnak), ő maga is kamerakész és közvetlen arc, hát még akkor, amikor egy vonyítással eléri, hogy az addig a kerítés túloldalán csendben sétálgató farkasok pillanatok alatt megvaduljanak, és hatalmas zajt csapva egymásnak essenek, majd fél perc után hirtelen újra elcsendesedjen minden.

Rövidesen kiderül, hogy a nagy sár miatt a szarvasokat most nem tudjuk meglátogatni, és azt is megtudjuk, hogy meglepő módon a gímszarvasok vagy a muflonok inkább veszélyesek a gondozóikra, mint a farkasok vagy akár az itt tartott medve, szóval lehet, hogy ez nem is akkora baj. Először a medvéhez jutunk be: Horkai előtte meglebegteti a lehetőséget, hogy igény esetén nemcsak nézni lehet, de simogatni is. Úgy döntök, hogy én bizony ezt nem fogom kihagyni, nem lesz olyan sok lehetőségem az életben, hogy megsimogassak egy kifejlett medvét. Egyből beugrik Aszlányi Károly: Kalandos vakáció című könyve, aminek a kamasz főhőse őrült módon egy oroszlán szájába dugja be a kezét, itt pedig erről nincs is szó, csak meg kell simogatni egy szelíd macit, hát olyan nagy dolog ez?

Advertisement

Aztán bent a ketrecben kiderül, hogy igen. Az egy dolog, hogy ez a medve óriási, pláne, amikor két lábra áll. De ami igazán elveszi a bátorságomat, az az, hogy nem lehet csak úgy megsimogatni ezt az állatot, hanem szigorú a koreográfiája ennek: az egyik kezeddel a medve szájába adsz egy almát, és amikor ezt elfogadta tőled, ugyanazzal a kézzel gyorsan megsimogatod, közben arra is ügyelve, hogy azt a kezedet használd, ami nem takarja ki a medvét a túloldalon álló fotósok elől.

Na most, én balkezesként amúgy is hajlamos vagyok bepánikolni, ha a pofonegyszerűnél egy fokkal bonyolultabb mozdulatsort kell végrehajtani, hát még akkor, ha közben egy medvével kell farkasszemet nézni, és egy tucatnyi kíváncsi ember bámulja minden mozdulatomat. A két jelentkező közül az egyik meg is ijed, túl hamar húzza el a kezét, mielőtt a medve bekapná az almát, én meg magamban hálát adok a gyávaságomnak, hogy de jó, hogy ez nem velem történik meg. Igaz, vele ellentétben nem is simogattam egy medvét se, de talán majd máskor.

Viszont hátravannak még a farkasok! Ők már nem ennyire bonyolult lények: biztos van, aki simán kutyának nézné őket, és szemlátomást inkább ők tartanak tőlünk. Olyannyira, hogy le is kell guggolni ahhoz, hogy valamelyikük egyáltalán meg merjen közelíteni. Nekem ez nem is jön össze elsőre, de végül sikerül összehaverkodni az egyikkel, és így nézve semmi félelmetes nincs a farkasban, de azért kicsit meg is könnyebbülök, amikor a kb. félperces simogatósdi után újra felállok. A farkasok amúgy csodaszép állatok, bár a legszebb abból a falkából, ahová beengedtek bennünket, sajnos pont elkerüli az embereket, pedig ő a falkavezér – ki érti ezt?

A farkasok hiába nőttek föl fogságban, nem háziasíthatók úgy, mint egy kutya vagy egy ló, ezért betanítani sem nagyon lehet nekik semmit: Horkai Zoltán ezért sem “idomítja” őket, hanem együttműködik velük, és olyan helyzeteket próbál előidézni, amelyben az állat is jól érzi magát, de megcsinálja a feladatot is. Például, ha azt szeretné, hogy egy farkas ugorjon fel egy asztalra, ezt nem parancsszavakkal vagy egyéb jelekkel éri el, hanem kisebb trükkökkel, például egy falat hússal. Ha pedig a producer esetleg azt szeretné, hogy ennél gyorsabban ugorjon, akkor a hús mellé tesznek egy tüzelő farkasszukát is.

Mindenki azt hiszi, hogy napi tizenkét órákat kell töltenem a farkasokkal, de ez nem igaz. Nekem az állatokkal akkor kell sokat foglalkoznom, amikor még kicsik, így a bevésődési időszakban még hozzám tudnak szokni. Ez a kulcsa az egésznek általában, de mivel az itteni állatok túlnyomó többsége itt van kiskora óta, csak ritkán kell kifejlett állatokkal dolgoznom. Onnantól kezdve, hogy az állatok már családtagnak vagy falkatagnak tekintenek engem, emlékezni fognak rám, úgyhogy nyugodtan elmehetek forgatni akár hónapokra is. Extrém példa, hogy három farkasom bekerült egy állatkertbe, ahol hét évig voltak, és hét év után elmentem hozzájuk, majd egyesével kivettem őket kézbe, pedig mindenki mással nagyon agresszívek voltak, ezért is kellett onnét elhoznom őket.

Felmerül persze a kérdés, hogyan lehet egyszerre ezt a farmot fenntartani, és közben eleget tenni a forgatási felkéréseknek?

Nem egyedül csinálom ezt az egészet, a párom rettenetesen sokat segít, sokszor ő nevel fel egy állatot, én pedig csak learatom a babérokat a végén. Igaz, ehhez azért az is kell, hogy nekem is folyamatosan kapcsolatom legyen velük.

Az is kiderül, hogy tulajdonképpen az állatok tartják fenn magukat: “Amennyibe az állatok tartása kerül, azt össze is dolgozzák maguknak. A fontos az, hogy ezt úgy tegyék, hogy a köztük lévő kapcsolat nem sérül, és amit csinálnak, azt maguktól csinálják. Ez az a módszer, amiben mi különbözünk más állatkiképzőktől. Egyet kell figyelembe venni: hogyan tudom őket motiválni. Ahhoz, hogy értsd a nyelvüket, ismerni kell az állatot, és el kell tudni fogadtatni magad velük. Ha ez megvan, akkor alakul ki az a bizalom, amitől az egész függ.

Advertisement

És minek örülne a legjobban Horkai Zoltán? Annak, ha nemcsak a saját telepén találkozhatna farkasokkal.

A nálam megtalálható három nagyvad (medve, farkas, hiúz) épp most kezd visszatelepülni Magyarországra, illetve a hiúz már kicsit régebben. Az emberek azt hiszik, hogy ezek borzasztó káros állatok, pedig óriási szükség van rájuk, miközben nincs semmi veszélye az ittlétüknek, kivéve, ha valaki megpróbálja őket megszelíditeni, és aztán próbaként elengedi. A velük való találkozás a vadonban szinte lehetetlen, mert ezek az állatok elkerülik az embert. Azt remélem, hogy ez a filmsorozat az embereket kicsit közelebb viszik ezekhez az állatokhoz, és remélem, hogy egyszer meglesz az esélye annak, hogy én is találkozhassak a saját országunkban velük.

Kifelé még elhaladunk három elárvult vadmalac ketrece mellett, akik azután kerültek ide, hogy elpusztult az anyjuk, és azt már tényleg sose bocsátottam volna meg magamnak, ha engedelmeskedek Zoltánnak, aki az elején figyelmeztetett, hogy a saját biztonsága érdekében senki ne nyúljon be egyik ketrecbe sem. De úgy döntöttem, nem a vadmalacokra gondolt, és ez némiképp kárpótolt a medvés fiaskóért is. És talán nem is ijednék meg nagyon, ha hazafelé szembejönne egy farkas a Vérmezőn.

A legfelső fotót Sixx készítette, a többit én.