Rengetegen dicsérték Andrej Zvjagincev idei filmjét – a Leviatánt –, a forgatókönyve díjat kapott Cannes-ban, hónapok óta megy a Cirkóban, úgy döntöttem, ideje megnéznem.

Már csak azért is, mert mint tudjátok, eleve szeretem az orosz filmeket, meg magát Zvjagincevet is bírom – a Jelenáról, aminek szerényebb volt a visszhangja, itt írtam –, még ha messze nem az első számú kedvencem is a kortárs palettáról. Azért nem első számú kedvencem egyébként, mert rideg és humortalan. Kb. annyira csak, hogy ne legyen kedvem újranézni a dolgait. Pedig az fontos: az igazán erős filmeket sokszor kell megnézni.

Hát a Leviatánból ez az egy megtekintés elég volt.

Hogy miért? Mert nem szeretem, ha egy kivételes tehetségű filmes olyan mérhetetlenül demagóg, hogy az eszmei mondanivaló sulykolása érdekében néhány perc alatt szétver mindent, amit előtte két órában felépített. Utólag, a végső csalódást követően már az sem marad egyben, ami előzőleg erősnek és hatásosnak látszott, minden mozit a vége igazol visszamenőlegesen.

Advertisement

Márpedig a vége összesen ennyi: Vlagyimir Putyin új Oroszországa a jómunkásemberek zsírján és hulláin hízik, és ezt a rettenetet együtt építi a politika, a szervezett bűnözés és a pravoszláv egyház. Ők így hárman nem ismernek sem istent, sem embert, átgázolnak mindenen és mindenkin, és hazudnak, mint a vízfolyás, reggel, délben meg este, a nap huszonnégy órájában. Az irodákban, a rendőrörsökön, az éttermekben, az utcán és a templomokban.

Simán lehet, hogy ez igaz. Azt meg pláne biztos, hogy érvényes egy filmben megfogalmazni egy ilyen üzenetet. Na de az, aki úgy tud atmosztférát teremteni, olyan csodálatos operatőrrel (Mihail Kricsman) és olyan szenzációs színészekkel (Alekszej Szerebrjakov, Vlagyimir Vdovicsenkov többek közt) dolgozik, mint Andrej Zvjagincev, az nem operálhat szájbarágós és primitív szimbólumokkal. Az nem készíthet szimpla politikai pamfletet a Putyin-rendszerről, mert abból akkor csak annyi marad, hogy ki-ki felkúrja magát véleménye-elvei-érzelmei szerint, a katarzis meg elmarad a jó büdös francba.

A történet valahol az orosz északon történik egy képzeletbeli városban – a Barents-tenger partján, Murmanszk közelében forgattak, tudtam meg később az internetről, de nem hidegben, hanem nyáron, így éjszaka is inkább félhomály van –, ahol az autószerelő Kolja telkére szemet vet a polgármester, kisajátítaná potomért. Jön egy moszkvai ügyvéd, régi haver, próbálja menteni a menthetőt, de ez egyrészt magánéleti zűrzavarokba, másrészt két darab marha nagy verésbe torkollik. Még néhány nap, és apránként összeomlik minden. Végig nem tudni, mit akarna építeni a maffiózó-polgármester a telken – találgatások mennek, hogy palotát magának, vagy valami hasonlót –, de az utolsó pillanatokban úgy kiderül, hogy a fal adja a másikat.

Olvastam szintén az orosz sajtóban, hogy Zvjagincevet Marvin Heemeyer sztorija ihlette meg. A 2004-es események rendesen bejárták a világsajtót, lehet, hogy emlékeztek is rájuk: a coloradói mesterembert ki akarta paterolni a műhelyéből egy cementgyár, és ezen annyira felhúzta magát, hogy saját kezűleg páncélozott buldózerével lerombolta a fél várost. Majd öngyilkos lett.

Advertisement

Erről az előzményről én mit sem tudtam, mégis azt vártam sokáig, hogy történjen valami, mert a feszültség csak nőtt és nőtt. De nem történt semmi – a kurva életbe –, semmi, amibe bele lehetett volna kapaszkodnom. Utálom a totális reménytelenséget, sajnálom.

Volt még egy bajom ezzel a filmmel. Kb. a felétől erősen motoszkált bennem, hogy Zvjagincev kifejezetten a nyugati kritikusoknak-közvéleménynek csinálta ilyenre. Olyan topikok végeérhetetlen sorát vonultatta fel, amiket én az elmúlt két évtizedben – az orosz átlagnéző is, nyilván – szászszor láttam más filmekben és sorozatokban. Ennyi vodkát még nem ittak meg soha 140 percnyi filmidő alatt, ennyi oroszosan részeg arcot sem láttak együtt a nyugati emberek, és visszaköszöntek a fekete autók, a poros utak és a szomorú nők is, az ügyvéd elintézésének jelenetét meg kockáról kockára fel tudnám mondani, innen is meg onnan is.

Oroszország undorító hely, és nincs remény – mondja Zvjagincev. Na igen – bólogat Oroszország nyugati határain túl mindenki –, látjuk jól, hogy mi megy, és most már jobban is értjük, mi történik ebben a rohadt 2014-ben Putyinisztánban és Ukrajnában.

Én viszont semmivel sem értem jobban. Éppen ellenkezőleg.

A film egyébként az orosz kulturális minisztérium és az orosz filmalap támogatásával készült, és van benne egy ilyen poén, ezt még elmesélem. Kimennek az emberek piknikezni a tengerpartra, isznak, saslikoznak, lövöldöznek. Puskával és Kalasnyikovval, üres üvegekre. A részeg rendőr egyszer csak lekaszálja egy sorozattal az összes palackot. Mit tettél, bosszankodnak a többiek. Nyugalom, hoztam más céltáblákat, mondja, és előkerül a csomagtartóból egy csomó bekeretezett-beüvegezett portré. Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, Gorbacsov. Húha, nevetnek a barátok, frissebbek nincsenek, kérdezik. Még nincsenek, mondja Sztyepanics. Ahhoz még nincs meg a történelmi távlat. Hadd lógjanak még egy ideig a falakon.

Merész, ugye? Még jó, hogy szabadlábon van ez a Zvjagincev abban a diktatúrában!

[a film a Tabánban és a Cirkóban is elérhető rendszeresen, én pedig most megnézegetem, mit írtak róla Magyarországon]