Tegnap, miközben a világbajnokág első igazán rossz meccsét, az Irán-Nigériát néztem, hirtelen megértettem, hogy miért csapja a szelet oly hevesen a focibolond miniszterelnök vezette Magyarország az összes közép-ázsiai diktatúrának.

A magyar válogatott utoljára 1986-ban volt kint a vébén. Ez részben érthető, hiszen a magyar válogatott nagyon rossz, másrészt egy kicsit túlzás, mert a magyar válogatottnál sokkal rosszabb válogatottak rendszeresen ki tudnak járni. A FIFA rangsorában Magyarország jelenleg a 47., esélye nincs, hogy Brazíliában legyen, míg az 57. Dél-Koreának, a 62. Ausztráliának és az 56. Kamerunnak legalább a három csoportmeccs biztosan kijár.

Földrajzi elhelyezkedésünk okozza a gondot. Balszerencséjére a magyar válogatott a FIFA hat kontinentális konföderációja közül pont az elképesztően erős UEFA-ba tartozik. Ugyan innen juthat ki a világbajnokság döntőjére messze a legtöbb csapat – a vébé 32 csapatából 13-at küldött az UEFA –, a mezőny annyival erősebb, mint a másik ötben, hogy a selejtezőkön túljutni szinte reménytelen.

Advertisement

Mennyivel egyszerűbb lenne tehát addig nyitni keletre, amíg Magyarországot át nem sorolják az UEFA-ból az AFC-be, az Ázsiai Labdarúgó-szövetségbe. Létező, de szerény ellenállással kellene csak megküzdenie a nemzeti tizenegynek. Az ázsiai konföderációból négy csapat, Ausztrália, Irán, Japán és Dél-Korea jutott ki a brazíliai vébére, közülük ugye Ausztrália és Dél-Korea Magyarországnál jóval lejjebb rangsorolt, míg a 43. Irán és a 46. Japán közvetlen szomszédaink.

Az UEFA elhagyásával mindenki nyerne. Magyarország jó eséllyel ott lenne a 2018-as oroszországi (!) világbajnokságon, nem kéne Európa pokoli erős válogatottjaival megmérkőzni, maximum a csoportmeccseken, és közben mély, tartós futball- és olajbiznisz-szerelem bomolhatna ki Magyarország és az összes közép-ázsiai diktatúra között.