Hülye, aki nem megy szavazni

Szavazni olyan, mint dugni, a szar politikai választékon derpegni meg olyan, mint rossz sávszélen pornót nézni. Ne lelkiismeret-furdalásból szavazz, hanem mert jó buli, sőt erotikus. Igen, ez egy Választások Előtti Vezércikk!

Inkább hallgatnék meg hat KDNP-s beszédet végbéltükrözés közben, Kerényi Imre hátán lovagolva, mint hogy elolvassak még egy nyomorult cikket arról, hogy ha nem megyek el szavazni, akkor hogyan segítem örökös hatalomra Orbán Viktort.

Szavazni nem ezért érdemes. Hanem például azért, mert szavazni egyszerűen szexi és izgalmas. A szavazás meg a politikai véleménynyilvánítás úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a dugás a pornónézéshez. Kis sávszélességen, akadozó nettel. Négy év folyamatos recskázás után igazán belefér egy kis valódi szex.

Aki még nem csinált ilyet, el sem tudja képzelni, mennyire borzongató aktus átvenni a bizottságtól a szavazólapokat, belépni a fülkébe, behúzni a függönyt, kicsit gondolkodni, aztán ikszelni. Valódi, éles akció közben a szavazás egyáltalán nem tűnik annak az értelmetlen, semmit sem számító, jelképes akciónak, mint normálisan. Az ember izgul, érzi, ahogy dübörög a szíve, akkor is habozik egy kicsit, ha egészen biztosan tudta, kit akar beikszelni, utána meg önkéntelenül kiszakad egy mély sóhaj, és tényleg úgy érzed, mintha történt volna valami. Valami valóságos, annyira valóságos, mint ahogy bementél a fülkébe, és picit remegő kézzel megnyomtad a gombot a golyóstollon.

Talán amiatt is van így, mert ritkán van választás. Négy év rohadt hosszú idő, az ember az egyik focivébén még ijedt, kócsaglábú kisfiú, a következőn már csaja van, és elengedik sörözni a barátaival. Tök jó, ha van egy olyan esemény, amihez az ember kötni tudja az emlékeit. Ha elmész szavazni, arra mindig emlékezni fogsz, megmarad, és bármikor felidézhető lesz a hangulat. Az elképesztő eufória, amit 1990-ben éreztem. A 94-es fejvakarás, hogy a korábbi szerelmeim most tényleg össze akarnak-e állni a rohadék kommunistákkal. A 98-as érzés, hogy mintha 100 éves lennék, mert ez volt az első olyan választás, amire tapasztalt újságíróként mentem. A 2002-es irtózatos vívódás, hogy most Orbán Viktor tényleg az a mindenre képes robot-e, aminek a gyűlölködő ellenfelei lefestik. A 2006-os pusztuljon mindenki hangulat. A 2010-es bosszúvágy.

Ezek mind olyan, kristálytiszta, borostyánba zárt emlékek, igazából rólam, nem pedig a féreg magyar politikáról, amik ebben a formában sosem maradtak volna meg, ha nem megyek el szavazni.

Választani tehát önmagáért jó dolog. Ahhoz, hogy az ember szavaz-e, semmi, de tényleg semmi köze nincs annak, hogy aktuálisan milyen a politikai kínálat. Hogy csupa korrupt tetű mozog-e a színen, vagy akadnak köztük olyanok is, akikkel eldumálnál egy pia mellett. A szavazás nem az illúzióját adja annak, hogy te is részt veszel a dolgokban, hanem a valóságát, mert tényleg részt veszel bennük, teljes testtel. Pont emiatt nem tudsz kiváltani egy IRL választást akárhány beszélgetéssel, cikkel, hozzászólással.

Az a tény ráadásul, hogy nincsenek rokonszenves pártok, nem elvesz az élvezetből, hanem hozzáad. Lehet ugyanis gyötrődni, szenvedni, kínlódni, saját levünkben főni, aztán megbánni, szégyellni, pokolba kivánni. Ezek csodás, tiszta, erős érzések, olyanok, amiket egy jó könyv, film, színdarab vagy drámai beszélgetés hoz ki az emberből. A szavazós játék pont attól jó, hogy mint minden játéknak, vannak szigorú szabályai. Itt az a szabály, hogy bármilyenek az indulók, valahogy ki kell izzadnod egy vagy két befutót.

Van aztán az a szempont is, hogy az ember ne csessze el a saját szórakozását. Minél ellenszenvesebb, vállalhatatlanabb és kínosabb a választék, annál inkább el kell menni, ha ugyanis emiatt nem mész el, akkor épp annak az esélyét csökkented, hogy valaha előálljon az a valamennyire vállalható párt, aminek a kedvéért egyébként már képes lennél akár igazi politikai lelkesedésből is szavazni, nemcsak a választás remek aktusa miatt.

Meg ott van a közösségi érzés is.

Nem tudom, más országok lakói hogy vannak vele, de nekem általában nagyon nehéz közösséget éreznem a magyarokkal. Itthon is, ha pedig külföldön járok, szabályosan menekülök a honfitársaim elől, azonnal bekussolok-lapulok, ha magyar szót hallok. A nemzet mint politikai közösség ideáját ciklus közben szerintem maga Tölgyessy Péter sem képes átélni a maga plasztikus valóságában. Bennem pedig úgy általában is igen kevés a közösségi érzés.

De szavazáskor ez is megváltozik. Ez az egyetlen esemény, amin legalább egy kicsit képes vagyok átérezni, hogy igen, itt állnak előttem a sorban ezek a köcsög LMP-Fidesz-Kormányváltók-Jobbik-szavazók, és fura módon van bennünk valami közös. Legalább az, hogy mindannyian fenn akarjuk tartani a parlamenti demokrácia idegestó rendszerét. Ugyanez a hangulat egy jó értelemben vett, tízezernél több néző előtt rendezett focimeccsen is, csak ilyenek már nincsenek és nem is lesznek Magyarországon, ellentétben a választásokkal.

Hadd legyek önmagam Vitray Tamása, hadd foglaljam össze a dolgokat már az első félidő közepén: ha az ember elmegy szavazni, azzal olyan élményeket szerez egyrészt ott helyben, azonnal, másrészt a későbbi emlékek formájában, hogy egyszerűen hülyeség nem vállalni ezért négyévente annyi kellemetlenséget, mint amivel mondjuk a havi bérlet kiváltása jár.