Hegyi vonatok, erdei vonatok, bambulós vonatok, nem létező vonatok, nemvonatok: itt van néhány, amin szívesen vonatoznék.

Bár megadatott már néhány klassz vonatozás – mint a Sinkanszen, a Transrapid mágnesvasút és a KTX –, nem vagyok rendes vonatbuzi. Ráadásul nem is annyira ezekre a repülőgépek sebességét ostromló csodákra vágyom, hanem inkább furcsa, távoli, bizarr, olykor nem létező izékre. Különösebb sorrend nélkül itt van hét (plusz egy), amikre egyszer fel szeretnék pattanni.

Dzsalpaiguri–Dardzsiling (India)

A tengerszintről 2000 méter fölé kanyargó játékvasutat nem lehet nem szeretni. Az alig több mint kétarasznyi nyomtávon (610 mm!) 1881 óta mennek fel a vonatok a Himalájába, keresztül falvakon, hegyeken-völgyeken, utcákon, piacokon, rododendronerdőkön. India három hegyi kisvasútja közül talán ez a legdrámaibb és legszebb, ebben mondjuk segítségére van, hogy a dardzsilingi végállomás fölé hat kilométerrel tornyosul a Kancsendzönga fehér fala.

Toronto–Vancouver (Kanada)

Az még csak nem is lenne akkora szám, hogy 4466 kilométert lehet három és fél nap alatt megtenni Kanadán keresztül, mert ennél jóval hosszabb vasútvonalak is vannak a világon. Az viszont már az, hogy a transzkontinentális távolságot permanens bambulással tölthetjük a The Canadian panorámakocsijaiban. Így néznek ki, mint a képen, be kell fészkelődni egy fotelbe, és b-a-m-b-u-l-n-i.

Arica–La Paz (Chile–Bolívia)

Ezt Michael Palin tévéműsorában láttam először, és azonnal beleszerettem. Az 1913-ban épített, egyméteres nyomtávú vasút a Csendes-óceán partjáról megy fel a hegyekbe, átmegy egy négyezer méternél is magasabb hágón, miközben megcsodálhatjuk a világ egyik legvadabb, legszebb táját; Chile és Bolívia magashegyi, marsbéli, színes határvidékét. Kisebb probléma, hogy rendszeres személyforgalom 1996 óta nincs a vonalon, de még nincs minden veszve, mint oly sok dél-amerikai vasútvonalon, ahol már a síneket is elhordták: az utóbbi pár évben elkezdték felújítani, a chilei szakasz teljesen oké.

Tajset–Komszomolszk na Amure (Oroszország)

Azaz a Bajkál–Amur-vasútvonal, a Bajkál-tavat északról kerülő, 3819 kilométernyi semmin áthaladó, teljesen értelmetlen, hátborzongató izé. Egy egész élet nyírfabámulási kvótája kielégíthető rajta, és vannak egészen különös lakótelepek is.

Masszava–Aszmara (Eritrea)

Ha csak egyet választhatnék, ezt választanám. Az olasz gyarmatosítás évtizedeiben épült vonal a Vörös-tenger partjáról kapaszkodik 2300 méter fölé, Aszmarába, a világ egyik legszebb városába, ahol az út fáradalmait 80 éves gépeken főzött macchiatókkal lehet kipihenni. Kisebb probléma, hogy Eritrea a világ talán legparanoidabb országa, vízumot szerezni nem egyszerű, szinte lehetetlen.

Szöul–Phenjan (Korea)

A koreai Pjongbu–Kjongui–Kjongbu-vonal elméletileg Phenjanból megy Szöulon át egészen a Japán-tenger partjáig, Puszanig, de 1953 óta Észak- és Dél-Korea között kettévágja a demilitarizált övezet, ami az itt telelő amuri darvaknak remek hír, a vonatozni vágyóknak kevésbé. Szöulból ennek ellenére elindul északra, a határ felé a vonat, majd 56 kilométer után eléri Doraszant, a Világ Legszomorúbb Vasútállomását, ahol visszafordul. Doraszan állomásépülete egyébként nagyon szépen meg van csinálva, japán juharok állnak előtte izzóvörös leveleikkel, lehet pecsételni, hogy Szöul 56 kilométer, Phenjan 205 kilométer, ettől talán még szomorúbb az egész. Az állomáson van egy talpfa is, amit 2002-ben aláírt George W. Bush amerikai elnök.

McMurdo–Déli-sark (Antarktisz)

Ez nem annyira a szó szoros értelmében vett vasút, mert nincs sínpár, csak 1600 kilométernyi zömített jég, betömött gleccserhasadékokkal, de vonatnak tulajdonképpen vonat. 2006-ban készült el, azóta traktorvonatok járnak fel rajta a tengerről elérhető McMurdo állomásról, az Erebus és a Terror tűzhányók árnyékából, a déli-sarki kutatóállomásra, 2835 méterre a tengerszint fölé. Elképzelésem nincs, hogy fogok ide eljutni, de nagyon szeretnék, és van egy Titkos Tervem is, ami sajnos nem csak rajtam múlik. Kell majd egy meleg kabát.

Bónusz: Ubundu–Kisangani (Kongó)

Amikor Ubundut még Ponthierville-nek, Kisanganit pedig Stanleyville-nek hívták, vonat kötötte őket össze. A Kongóval párhuzamosan haladt, és kikerülte a két város közti zuhatagokat a nagy folyón. Ez nem volt olyan régen, az 1950-es években le lehetett ide jönni nyaralni. Tim Butcher angol újságíró – akinek az édesanyja lejött ide az 1950-es években nyaralni – 2004-ben végigkövette Stanley 19. századi útját a Kongó mentén, többek között ezt a szakaszt is. Robogóval ment át az erdőn Ubunduból északra, és amikor az Egyenlítőt átszelve megálltak tankolni, Butcher a semmi közepén belerúgott egy talpfába. Emberi civilizációnak közel-távol nyoma nem volt, az esőerdő ötven év alatt szinte nyom nélkül felfalta a vasutat. Ebből nem lesz semmi, de ha mégis, megyek.

Fotók: Alenka Getman, Steverelei, BBC, Chris Danals és én