"Magyarország hernyóból jobban teljesít. Sokkal jobban." - állapítottam meg kiszakadó tüdővel, de annál elégedettebben. Miri (10) és Borisz (11 ) pont előttem másztak felfelé a baromi meredek hegyoldalban, ezért a hátukon, a vállukon és nyakukon araszoló barna és fűzöld hernyók pont az orrom előtt pattogtak ide-oda, mint egy hadseregnyi miniatűr Rubint Réka. Mínusz a kőkemény műcsöcsök. El is kezdtem keresni a tekintetemmel az avarban rejtőző törpe Hamvai PG-t, de sehol sem találtam. De nemcsak őt, hanem a vargányákat sem, pedig miattuk izzadtunk a Pilis legsűrűbb sisnyásában.

Két éve egyszer csak minden átmenet nélkül rájöttem, hogy nincs jobb, mint nagyon lassan menni az aljnövényzetben, órákon át bámulni a korhadó avart, és néha megpiszkálni bottal. Azóta boldog órákat töltök azzal, hogy az ország legszebb és legtitkosabb pontjain nem találok vargányát. Meg lesztek lepve, ha megtudjátok, mennyi helyen nem találni vargányát! A közvélekedéssel ellentétben felesleges egyből az Őrségig szaladni: alig kell elhagyni Budapest közigazgatási határát, és az ember máris számtalan szopóhelyszín között válogathat. És persze az is amatőr téveszme, hogy a gombák királya a legmeredekebb lejtők tetején, a legmegközelíthetetlenebb fennsíkokon ne élne. Már az erdők szélén, a legeleső tisztásokon és a turistautak mentén is remek pályák vannak arra, hogy ne találjunk vargányát.

Advertisement

Két év után idén megijedtem, hogy vége lehet a jó világnak. Tavasszal a hosszú tél után egyszer csak irtó meleg lett, ráadásul rendszeresen esik az eső, ami olyan hatással van a nyári vargányára, mint Lázár Jánosra egy dohánnyal teli zacskó. Mi van, ha képtelen leszek elkerülni? De nem mutatkozhattam gyávának, ezért a múlt héten nekivágtam a gyerekkel és Péterrel a Pilis legközepének.

Advertisement

Alig bújtunk be az erdőszéli bokrok közé, nyilvánvalóvá vált, hogy 2013 a férgek éve. Megéltem egy-két hernyóinváziót és lárvakarnevált, de ami idén van, az már nem is szabadság, hanem sajnos szabadosság. Rögtön egy brutális kaptatóval indtottunk, amin rajtunk kívül 113762 araszolóhernyó tartott felfelé. Ilyen jó bulit egy bábrabló sohasem hagyna ki, ezért a fák törzsén és a talajon mindenfelé villámgyors mozgású, fekete bogarat rázták a világító rudacskát.

Ahogy fölértünk a nyeregre, egy vakítóan csillogó ékszer rohant át előttem az ösvényen. Itt az aranyos bábrabló! - kiáltottam fel, aztán a földre vetettük magunkat és csodás negyedórát töltöttünk a Kárpát-medence legcsinosabb bogarával.

A gerinc utáni, enyhén lejtő erdőrészen Borisz egyszer csak megállt egy fa mellett, rámutatott a tövénél egy ujjnyi szélességű repedésre, és azt állította, hogy onnan valaki kinézett rá. Mondtuk a Mirikének, hogy nyúljon be ő, mert neki a legkisebb a keze, aztán, ha a szem gazdája ráharapott az ujjára, majd kihúzzuk, de Mirike nem akart a női Gerald Durrell lenni, így végül mégis Borisz piszkálta ki az odúlakó varangyot. Megnéztük, visszatettük és másztunk tovább.

A jó meleg, nedves időben az aljnövényzet is bujábban nő, mint egy búzacsíraevő nő lábszőrzete, ezért az összes rovar pompásan érzi magát. Nekem sohasem jelentett problémát cincérekkel ismerkedni, de ilyen sikereket azért sosem értem el.

Aztán egy jellegtelen, kopár szakaszon Péter pár méterre maga elé mutatott és azt mondta: "Ott a vargánya!". Megindultam, mint Szijjártó Péter a Philip Morris-irodaház ostrománál, előttem Borisz, aki egyszer csak kicsit mögém mutatott, majd kis avarfelhőt felverve lefékezett. Mire visszafordultam már a kezében tartotta élete két első vargányáját. Amik fölött én gyakorlatilag átléptem.

Ez még egy hozzám hasonló, hétpróbás vargányaszűznek is sok. Innentől riszálhatta magát előttem bármilyen szexi bogár, szigorú, előre szegezett tekintettel mentem el mellette. Pont úgy, ahogy nagy lendülettel elhaladtam ez előtt a 60-70 dekás gigavargánya mellett is, ami egy szélesebb, kitaposott ösvény mellett nőtt közvetlenül, Péter undorítóan nagy örömére. Nagyobb volt, mint Cser-Palkovics András feje megszorozva az L. Simon László birtokán dolgozó eltéltek számával! Pedig fél méterrel Péter előtt jártam, ha rendesen körülnézek, egy óriás vette volna el a szüzességem.

Itt megtörtem, még szerencse, hogy elkezdett sötétedni, a GPS-ünk meg lemerülni, így be kellett néznünk egy irányt, majd menetelni árkon-bokron, illetve egy szarvastehénen meg a borján keresztül, míg éppen időben ki nem bukkantunk a kocsinál.

Advertisement

Advertisement

"Én tényleg soha a büdös életben nem fogok vargányát találni" - mondtam ki higgadtan.

Aztán tegnap persze nem tudtam ellenállni, és ezúttal a gyerekek nélkül, két ladiktársammal, Péterrel és Csiróval megnéztük a Duna túlsó partját is. És nem mentünk fél órája sem, amikor egy rakás piruló galóca, galambgomba és apró tinóru után szinte oda sem nézve lenyúltam egy nagyobb, fakó tinóruért, mire Csiro elkezdte rázni a karom.

Csodálkozva néztem rá, mert nem egy hahás szavazáson voltunk, és csak lassan ért el az agyamig, hogy azt mondogatja, hogy "gratulálok". Csodálkozva néztem a kezemben tartott gombára. Észre sem vettem, úgy vesztettem el a szüzességem!

Aztán persze az volt a vége, hogy ők fejenként 8-9 vargányát találtak, én meg ezt az egyet, de most olyan boldog vagyok, mint Soltész Miklós, miután Bajnai Gordon végre fölkérte táncolni.

Soha nem volt ennyire érdemes lassan járkálni a buja aljnövényzetben!

[fotók: Bartha Péter és Biró Attila]