A tavalyi év egyik legizgalmasabb filmje végre eljutott a magyar mozikba is. Alejandro Gonzalez Iñarritu Birdmanje lázálomszerű és klausztrofób szatíra és remek tanmese a kétségbeesésről. A mellőzés meglepő ereje találó alcím, kár, hogy a magyar fordítás mégis pocsékul hangzik.

Riggan Thompson húsz-egynéhány évvel ezelőtt igazi sztár volt, a legnagyobb szuperhős megformálója. A harmadik Birdman után viszont szögre akasztotta a szárnyait, és a valódi művészet felé próbált fordulni. Ám az a kurva idő csak telik, Riggan nem alkotott semmit, de már kezd megöregedni, a karrierje tetszhalott állapotban, a pénze elfogyott, a családja szétesett, és ami a legfájóbb: a népszerűsége romokban. Elveszíteni valamit mindig jobban fáj, mintha sose lett volna. Ráadásul szuperhős énje is, mint valami skizoid manifesztáció, folyamatosan emlékezteti erre a veszteségre. Adja fel az önkifejezést, fogadja el, hogy sosem volt többre hivatott, és öltse magára ismét Birdman jelmezét? Akkor újra naggyá lesz?

Egy remek jelenet: Riggan legnagyobb problémája, hogy ha lezuhant volna gép, amelyen George Clooney-val utazott, másnap az újságokban Clooney képét látta volna a lánya, és nem az övét. Ez alapból is tök jó, viszont a filmben egyébként is szuperül működő Batman–Keaton (és Clooney) áthallás még tökéletesebbé teszi az egészet.

A beleőrülést az elismerésre vágyásba nemcsak a nagyszerű Michael Keaton színészi játéka, de a szűk terekben játszódó, vágások nélkülinek tűnő, rengeteg közelivel operáló látványvilág és a feszült dobszólamok is remekül átadják. Pár perc alatt Rigganhez hasonlóan egyre kilátástalanabb útvesztőbe szorítva érezzük magunkat, néhány nyitott térben játszódó jelenet pedig vagy rémisztő és elidegenítő, vagy vágyálomszerű és irreális. Túlzás lenne forradalmi megoldásnak nevezni a kamerakezelést, de mindenképpen hatásos.

A kétségbeesett főhős drámája mellett az egész színházi és filmes világ is csípős kritikát kap. A sikeres, de mindenki által lenézett tömegfilmek szarhulláma nekifeszül a senki által nem értett, de mindenki által érteni vélt művészfilmek elefántcsontornyának. Az eltúlzott karakterek mind kiválóak, Edward Norton különösen jó az önmaga művészi nagyságától eltelt Broadway-színész szerepében, de Zach Galifianakis is remek alakítást nyújt, sokkal több van benne, mint a kövér és ápolatlan fasz archetípusa, örülök, hogy ezt most tudta is bizonyítani.

A Birdman tökéletes antiszuperhősfilm, amennyiben igazi, fülledt kamaramozi hatását kelti. Nem véletlenül jelölték kilenc Oscarra és imádták a köcsög kritikusok, annak ellenére, hogy egy pofont azért nekik is rendesen lekever Inarritu. Tényleg csak ajálani tudom, iszonyú szórakoztató, cinizmustól csöpögő, elgondolkodtató, de élvezetes. És akármennyire is komoly dolgokról szól, nem fekszi meg utána az ember gyomrát, nem bassza el a kedvét napokra, ahogy mondjuk a rendező Biutiful c. filmje tette. Na meg az összes többi, amit eddig csinált.

Már csak az az egy kérdés maradt, hogy a trailerben hallható Brent Smith-féle Don't let me be misunderstood-feldolgozáshoz mikor lehet végre teljes hosszában hozzáférni. Szeretném azt is rommá hallgatni.

[A Birdman január 15-én került a magyar mozikba]