Csak úgy kapkodom a fejem, annyi jó/ígéretes lemez jelenik meg a napokban is, ideje volt egy újabb ajánlónak. Az utóbbi egy-két hónapban hallottak közül ezekhez volt kedvem többször is.

Courtney Barnett: Sometimes I Sit and Think, and Sometimes I Just Sit

Egy mondatban: Egy 26 éves ausztrál énekes-dalszerzőnő, aki rendes rockzenekarral kiegészítve ír szellemes és csajos rockdalokat évek óta, most pedig az első rendes albuma is megjelent.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Courtneyt láttam tavaly a Primaverán, még alig ismertem, mégis a fesztivál egyik legjobb koncertjét adta. Nagyjából ezt a szellemiséget tudta átültetni a lemezre is, vagyis lendületes, szellemes, és a 90-es évek alternatív rockzenéjének a legjobb hagyományait viszi tovább, bár fura módon néha még Sheryl Crow is beugrik róla. Mondjuk lehetne még több olyan, zúzósabb szám, mint a Pedestrian At Best, a közepén lévő belassulás helyett. A kedvenc szövegrészletem természetesen az, hogy “Give me all your money and I’ll make some origami honey.”

Legjobb számok: Pedestrian At Best, Nobody Really Cares If You Don’t Go to the Party, Debbie Downer

Fogom-e még hallgatni: Alap! Susanne Sundføré után a másik legjobb női album az idén.

East India Youth: Culture of Volume

Egy mondatban: Az East India Youth elnevezés egy William Doyle nevű angol fiatalembert takar, aki némi indierockos kamaszkor után egyszemélyes, elektronikus projektet indított, és ez már a második lemeze.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Már az első EIY-lemezt is bírtam, bár akkor még túl nagynak tűnt a szakadék a vokális elektropop-dalok és az instrumentális, “technós” zajongások között. Itt mintha összébb értek volna a dolgok, szívesebben hallgatom a kísérletezős töredékeket is, bár Doyle igazán abban lépett előre, hogy jobb dalszerző lett, ráadásul egész széles skálán, hiszen vannak itt jellegzetesen angolos elektropop-dalok ugyanúgy, mint számmá formált nagy ívű, romantikus drámázások. Külön tetszik, hogy nem a single-nek szánt számok jönnek be legjobban.

Legjobb számok: End Result, Beaming White, Manner of Words

Fogom-e még hallgatni: Kénytelen leszek, mert az egyik kedvenc idei albumom, elektronikusabb vonalon pedig pláne az.

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell

Egy mondatban: A világ legmenőbb indie-folkénekesének széles körben ünnepelt új lemezét Stevens édesanyjának három évvel ezelőtti halála inspirálta, és az utóbbi évek kísérletezései után visszanyúl ahhoz a folkos stílushoz, ami régebben a legnagyobb sikereket hozta a számára.

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy ugyanabban a hangulatban és stílusban marad végig, anélkül, hogy unalmassá válna. Stevens akusztikus gitáros, puritán dalokra suttog éteri hangon, de szerencsére sosem viszi túlzásba a melodrámát, és nem is azzal próbálja érzékeltetni a fájdalmát, hogy mindenkit meg akar győzni róla, ő most nagyon szenved. A dalok visszafogottan szépek, és ha valakit elkap ez a hangulat, nem fogja könnyen elereszteni.

Legjobb számok: Should Have Known Better, Fourth of July, Blue Bucket of Gold

Fogom-e még hallgatni: A fentiek dacára akkora rajongó nem lettem, mint annyian, pedig szép lemez ez kétségtelenül, de talán erre szokás mondani, hogy hangulatfüggő, nem sokszor jutna eszembe magamtól, hogy erre lenne szükségem.

Marina and the Diamonds: Froot

Egy mondatban: A walesi-görög énekesnő egy eredeti és reményt keltő bemutatkozás után három éve egy sikeres, de sajnálatosan tucatpopos albummal folytatta a karrierjét, és itt volt az ideje, hogy Marina Diamandis visszarántsa a kormányt a katyperrysedés elől.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy tényleg visszarántja. Repült az összes sztárproducer, akik az előző lemezen szerepeltek, helyettük maradt egy darab segítő, és ez a lemez sokkal egységesebb, de ami fontosabb, jobb is. Mondjuk olyan jó szám, mint a tavaly kijött címadó Froot, nincs több (na jó, a Savages majdnem), de mélypontok sincsenek. Nem mondom, hogy tökéletes lemez – lehetne húzni róla, és a számok kb. fele elég hasonló, de semmi gond nincs velük, Marina továbbra is azon kevés mainstream énekesnő közé tartozik, akinek van saját stílusa.

Legjobb számok: Froot, Savages, Gold

Fogom-e még hallgatni: A legjobb számokat igen, bár az album önmagában kicsit hosszú.

Of Montreal: Aureate Gloom

Egy mondatban: Az amúgy nem montreali Kevin Barnes állandóan változó tagságú és stílusú zenekara azután is rendületlenül megy előre, hogy a népszerűsége csúcsán évekkel ezelőtt túljutott – most épp a válása inspirálta.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Elmúlt már az az idő, amikor Barnes írta a nemzedékéből a legtökéletesebb, egyszersmind legszellemesebb és legőrültebb dalokat, azóta ebből max. a “legőrültebb” maradt meg, viszont ezt a mostani lemez újra a korábbi időket idézi. Az Of Montreal visszatért a kicsit glamrockos beütésű, nem túlbonyolított, nyersebb és direktebb dalokhoz, és ennek csak örülni tudok, szerintem ez a formátum áll Barnesnak a legjobban, természetesen a beteges szövegvilág mellett. Nincs a 2004 és 2007 közötti három album szintjén, de hát olyat ne is várjunk.

Legjobb számok: Bassem Sabry, Empyrian Abattoir, Apollyon of Blue Room

Fogom-e még hallgatni: Már most ott tartunk, hogy az utolsó 5 Of Montreal-lemez közül ez az egyetlen, amit magamtól többször is meghallgattam.

Young Fathers: White Men Are Black Men Too

Egy mondatban: A két afrikai és egy helyben született taggal felálló edinburgh-i hiphoptrió tavaly meglepetésre megnyerte a presztízsértékű Mercury-díjat, az új lemezüket ennek hála már felfokozott várakozás fogadta.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Már jó egy évtizede nyilvánvaló, hogy a hiphop brit verziója sokszor izgalmasabb, mint a kiherélt amerikai rap. A Young Fathers valójában nem is igazán hiphop, hanem valamiféle hiphopos beütésű alternatív pop, amiben megfér egymással a dobgépes kattogás, a soulos és gospeles énektémák, a fura billentyűshangok, illetve a krautrockosan monoton alapok is. Néha kicsit túl kaotikus és hisztérikus a lemez, és nem is találtam annyira kiemelkedően jó számot, amilyen a No Way volt a tavalyin, de ennek a fura hibrid zenének jól áll ez a fajta kompromisszumképtelenség.

Legjobb számok: Shame, Rain or Shine, Nest

Fogom-e még hallgatni: Részleteiben biztosan, egyben azért kicsit rágós.

The Sonics: This Is the Sonics

Egy mondatban: A hatvanas évek legendás és stílusteremtő garázsrock-zenekara 49 évvel (!) az utolsó albuma után jelentet meg új lemezt.

Advertisement

Mi az, ami jó ebben a lemezben: Az, hogy sok mindent lehetne róla mondani, csak azt nem, hogy hetvenéves emberek vették fel, pedig tényleg így történt. A Sonics fiatalon a korszak legkeményebb zenekara volt, hozzájuk képest a Rolling Stones is úrifiúknak hangzott, most meg még nagyobb a különbség. A This Is the Sonics ugyanis pont ott veszi fel a fonalat, ahol csaknem 50 éve elejtette, mintha a punk és a hard rock meg sem történt volna: bluesrockos eredetű, szaxofonnal megdobott csörömpölés hallható, és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha a náluk fiatalabbakat akarnák koppintani. Gerry Roslie üvölt, a gitár torz, amennyire csak lehet, a dobos üti a cineket, mintha ezen múlna az élete, 12 percet darálnak le bő fél óra alatt, tényleg így is meg lehet öregedni.

Legjobb számok: The Hard Way, Bad Betty, Spend the Night – de tényleg jó mindegyik.

Fogom-e még hallgatni: Amikor fáradtnak érzem magam, és fáj a derekam, és olyanokat mondok, hogy “az én koromban”, mindenképpen muszáj lesz.