A műfaj csúcsteljesítője a Századvég-elnök Lánczi András. Papp László Tamás vendégposztja.

–––––

Különösen a belpolitika jobboldalán nyert polgárjogot a kifejezés: bérrettegő. A balliberális értelmiségiekre szokták volt gúnyosan mondani. Akkor is, mikor diktatúráznak, ami nyilván tényleg hülyeség, de akkor is, ha tök jogosan aggódnak. Ne menjünk most ebbe mélyen bele. A rettegések egy része (jogállam-leépítés, Putyin-stílus, hatalomkoncentráció, korrupció) valós, ám az is igaz, hogy vannak önkéntes és fizetett alaptalan rettegők is. Tudják, ők azok, akik a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban permanensen fasisztavészről, horthysta autokráciáról, az antiszemitizmus növekedéséről, őspatkányról deliráltak, függetlenül attól, ki volt épp kormányon. Akkor is ezt tették, amikor a Jobbik és Gárda még nem létezett, a MIÉP stabil másfél százalékon állt, s épp szoclib kétharmad volt. Ha valahol öt-hat szkinhed összehajolt, szinte szexuális izgalommal gerjedtek rájuk. Ezek most büszkén mondják, hogy én megmondtam, ugye, hogy igazam volt? Az ideggyógyász türelmével kell rájuk hagyni: persze, igazad volt, bazmeg, ahogy a megállt óra is pontos időt mutat naponta kétszer.

Advertisement

De az alábbiakban a bérrettegés olyan minősített esetével találkozhatunk, ami simán felülmúlja a szoclibeket. Eddig is tudtuk, hogy Orbán és politikustársai is bérrettegtek rendesen az elmúlt nyolc évben, ahogy kell. De ellenzékből bérrettegni azért valamivel mégis életszerűbb. Nem mi vagyunk kormányon, és Azok lehallgatnak. De öt év hatalom után, kormánypártiként nekiállni bérrettegni szimplán röhejes. E műfaj új csúcsteljesítője a Századvég-elnök, a sokoldalú Lánczi András. Tudják ő az, akinek a nőkről vallott sajátos nézeteitől még Schmidt Mária is kiakadt. Lánczi most tette közzé a Heti Válaszban – Ügy vagy koncepció? címmel –, hogy próbálták őt Ezek megmerényelni.

Amikor pár éve az összes elektronikus levelemet ellopták – hétévnyi levelezésem egyik reggelre mind egy szálig eltűnt, a rendszergazda csak a vállát vonogatta, tegyek feljelentést, ha gondolom –, kénytelen voltam azt hinni, hogy egyszerű ügyről van szó. Amikor úgy tíz éve az egyetemi szobámban felkeresett egy vadidegen ember azzal, hogy kirúgták a titkosszolgálatoktól, és most elmondja, mi történt vele, azt hittem, egy eltévedt ember keresett fel. De akkor felvilágosított, hogyan lehet valakit úgy megölni, hogy az természetes szívleállásnak tűnjön fel, és amikor hozzátette, „ugye, most nem tudja eldönteni, mi komoly, s mi nem”, akkor tudtam, hogy súlyosan megfenyegettek.

Lánczi sejteni engedi, hogy Ezek most is közöttünk ólálkodnak, sőt, most aktívak igazán.

Amikor korruptnak nevezték Vida Ildikót, és rajta keresztül az egész kormányt kollektív bűnökben marasztalták el („maffiakormányzás”), akkor felderengett bennem, hogy talán mégiscsak koncepció van. Demokráciában azt nevezem koncepciónak, amikor egy pontosan nem behatárolható kör látszólag össze nem tartozó tagjai egyszerre kezdenek egymásra reagálni, fölerősíteni egy üzenetet, állandó lejárató jelzőkkel felruházni egy személyt, szervezete, vállalkozást, amikor az ügy csak ürügy, mert ügy sincs.

Van, aki ezt koncepciónak nevezi, van, aki konteónak és bérrettegésnek, így kerek a világ. Na de kik ezek az Ezek? Hát ők:

A mai magyar posztkommunista ellenzék, beleértve a liberálisok nagy részét is, azt hiszi, hogy a haladás letéteményese. Ezért csak egyféle politika lehetséges, egyetlen mércéje van a teljesítménynek, nekik eleve joguk van a hatalomhoz. Ők a haladás apostolai. Aki pedig nem így gondolja, azt kényszeríteni kell, hogy elfogadja a felfogásukat. Akár úgy is, hogy fölpofoznak egy tévébemondót. Csak remélhető, hogy ez az egy eset egy ügy, s nem egy koncepció része.

Írja Lánczi. A betelefonálós harci nyugger (© Rajcsányi Gellért) zsidózása mögött Orbánig nyúló fasiszta összeesküvést meglátó szoclib bérrettegő ezen a ponton sárgul el az irigységtől.

Advertisement