Ez lenne a magyar rocksztár sorsa? Elolvastam a Lovasi András-könyvet

Könyv jelent meg Lovasi Andrásról, amit nyugodtan nevezhetünk önéletrajznak is. Mit tudtam meg belőle a nemzedékének legnagyobb hatású magyar popzenészéről?

Mindjárt az elején egy disclaimerrel kell kezdenem, hiszen a könyv szerzőjét, Lévai Balázst régóta ismerem, az öccse jó haverom. Mégis merek írni a könyvéről, mert ebben – ha megbocsát – nem ő az érdekes, hanem Lovasi András. Aki azon kevés mai magyar popzenész közé tartozik, akiről tényleg érdemes könyvet írni. Igaz, a könyv egyes szám első személyű, és nem egy hasonló memoárt olvastam már, ahol a valódi szerzőt fel sem tüntették a borítón, pedig nyilvánvaló, hogy nem Rod Stewart vagy Sir Alex Ferguson öntötte formába a saját sztoriját. Nem is arról akarok írni, hogy jó-e a könyv, vagy sem, hanem arról, hogy milyen képet rajzol Lovasiról.

Arról a Lovasiról, akiről nekem is vannak saját, első kézből szerzett tapasztalataim, pozitívak és negatívak egyaránt, hiszen újságíróként többször is volt dolgom vele. Fontos azt is megjegyeznem, hogy Lovasit annak ellenére tartom érdekesnek, hogy nekem sose jelentett semmit a zenéje: nem mintha bajom lett volna a Kispállal, de egyszerűen úgy alakult, hogy elmentünk egymás mellett. Van ilyen. Ettől még pontosan láttam, milyen hatása volt akár az én generációmra, akár az utánunk jövőkre: ismerek lányokat, akik fiatalon kötelezően átmentek a "bele vagyok zúgva Lovasiba" fázison, és ismerek fiúkat, akikből később azért lett zenész, mert idejekorán megismerték valamelyik Kispál-lemezt.

De ami talán ezeknél is fontosabb, az az, hogy Lovasi teljesen más, mint a vele egykorú vagy hasonló státusú magyar zenészek döntő többsége. A Quartnál sem lustaságból döntöttünk úgy egy-egy cikknél, hogy "hívjuk fel a Lovasit, ő biztos mond majd valami okosat", hanem mert tényleg így volt. Neki egyrészt sajátos látásmódja van, másrészt pedig megengedheti magának, hogy ne finomkodjon, miközben jellemző élményem volt a magyar zenészinterjúkkal, hogy élőben odamondogatunk és kemények vagyunk, de megjelenés előtt inkább az összes rázósabb részt kihúzatjuk, nehogy megsértődjön az X meg az Y, mert akkor végünk.

Ami a Lovasi-jelenségben nagyon érdekes lehet: mennyiben elkerülhetetlen az, hogy az ő múltjával és tekintélyével újabban mégis olyan, a rajongóit is elgondolkodtató, kínos produkciókhoz adja a nevét néha, mint amilyen a Szilvafácska volt, vagy a teljesen értelmezhetetlen Szimfonik Live koncertek, és hogy miként dolgozza fel, hogy már a Blikk számára is érdekes az új csaja. Mert Lovasi nem sztáralkat: mindig is egy bizonytalan, érzékeny, rengeteget rágódó ember benyomását keltette, és ezt most sem cáfolja meg. Nem az a típus, akit az isten is popsztárnak teremtett, ő maga is írja, hogy sokat kellett dolgoznia, amíg otthon érezte magát a színpadon, és tényleg, ugyanígy lehetett volna egy titokban verseket író földrajztanár egy gimnáziumban, ha a dolgok kevésbé szerencsésen alakulnak a számára.

Folyamatában nézve Lovasi élettörténetét, már elnézőbbek lehetünk a ballépéseivel szemben, hiszen ez a magyar rocksztár sorsa. A magyar rocksztár ugyanis lehet, hogy húsz-harminc éve még irigylésre méltó életforma volt, mára egyáltalán nem az. Nemcsak azért, mert tényleg rengeteg szíváson keresztül vezet az út a dicsőséghez, ami aztán még mindig nem feltétlenül nyújt biztos megélhetést sem, hanem mert óhatatlanul is komoly kompromisszumokra kényszerül az ember.

Egy magyar alternatív rocksztár nem engedheti meg magának, hogy az elveiből nem engedve, félig-meddig a radar alatt maradva élje az életét – miközben az angolszász kollégáik igen. David Byrne, Morrissey vagy Damon Albarn azzal foglalkozik, amivel akar, nem kell folyton szem előtt lenniük, szabadon dönthetnek arról, kivel és mit szeretnének csinálni, de a magyar piac ezt egyszerűen nem engedi meg: itt vagy mindent viszel, vagy semmit. Utóbbi esetben a zenélés megmarad hobbinak, előbbi esetben viszont időnként becsúszik egy Szilvafácska.

Lovasinak egyedül annyi választása volt, hogy Lukács Laci lesz-e belőle, aki ifjúkori önmaga paródiájaként megy előre töretlenül, vagy megpróbál több lábra állni, és nem belesavanyodni abba, hogy élő slágermúzeumként a rend kedvéért csinál néha új lemezt, noha már régóta nincs semmi mondanivalója. És mivel ő ezt a legnagyobb csapdát elkerülte, be is szól azoknak a pályatársainak, akik nem: megkapja a magáét a már említett Lukács, de még a havernak számító Quimby is.

Számomra ezek a legérdekesebb gondolatai, amelyekben a magyar popzenei közegről beszél, és szívfájdalom nélkül leírja, hogy a legtöbb ma is sikeres magyar zenekar közös nevezője a giccs, legyen szó az idősödő Quimbyről, a Vad Fruttikról vagy akár a Punnany Massifról (rájuk csak utal). Ákost is említi itt, de ezt leszámítva láthatóan kerüli, hogy kettejük konfliktusát újra felmelegítse. A fiatalabb zenekarokkal sem udvariaskodik, nem lesz belőle Presser Pici, aki kritikátlanul képes rajongani Rúzsa Magditól a 30Y-ig bárkiért, de ugyanolyan távol áll az öreg rockzenész kliséitől, aki szerint régen minden jobb volt.

Apropó, klisék: a rocksztár-önéletrajzok elengedhetetlen tartozéka a sex and drugs and rock and roll, és Lovasi ezekhez is szerencsésen nyúl. Semmi sem bénább az "annak idején a fél országot levarrtuk" hősködésnél, és bár az elején kicsit megijedtem, hogy ő is belefut ebbe (még azt is megtudjuk, milyen puncija volt az egyik barátnőjének), végül egészséges öniróniával szemléli egykori saját magát, aki általában egy kövér, bajszos faszival lelkizett a sarokban, miközben a többiek javában csajoztak. Egyáltalán, az önirónia végig jelen van, annyira, hogy aki csak a könyv alapján ismerné mondjuk a Kispált, joggal hihetné, hogy a világ legbénább zenekaráról van szó. Szintén a befutott magyar rockzenészek sajátja a drogokkal kapcsolatos finomkodás, a "csak a füvet próbáltam ki egyszer, de inkább maradtam a piánál" attitűd, és bár kokainos sztorikra azért ne számítsunk, de legalább a fű elég szépen benne van a könyvben. Pedig Kossuth-díjasról van szó, elképesztő!

Lovasi arról is beszél, mennyiszer megcsalta a feleségét, és még egy rejtvényt is felad, amikor név nélkül leírja, hogy párszor randizott a kilencvenes évek népszerű színésznőjével (kommentekben várom az ötleteket, kiről lehet szó!). Igaz, a férfi-nő kapcsolatról vannak furcsa elméletei (szép lányokkal nem jó járni, mert nemcsak, hogy le akarják csapni a kezedről, a szex se jó velük, mert csak magukat nézik közben a tükörben?!?!?), de biztosan nem lehet könnyű erről írni, miközben tudod, hogy a lányaid is el fogják olvasni.

A többség számára nyilván a kispálos időkről írottak a legérdekesebbek: részletesen ír a zenekar korai szakaszáról, az egyes lemezekről, aztán mintha elveszítené a türelmét, és az utolsó bő tíz évet jóval gyorsabban letudja (áll ez a Kiscsillagra és a Kossuth-díjra is, mintha a közelmúltat még nem dolgozta volna fel). A zenekaron belüli konfliktusokról korábban is sokat beszélt, most meg még jobban osztja a dobosokat, a menedzsereket, a büdös lábú technikust és mindenekelőtt Kispál Andrást – egészen a könyv végéig kell várni a megállapításra, hogy a zenekar végül is az ő kettejük története. És húsz évig összezárva lenni valakivel egy együttesben, az tényleg nem könnyű dolog.

Ami még érdekes volt nekem, hogy a Kispál és a Borzról volt egy közvélekedés, hogy az volt a zenekar, amely behozta az épp kifulladni látszó magyar alternatív rockzenébe a külföldi korszellemet – olvastam is olyan beszámolót a korai szakaszból, hogy "látszik, hogy ezek ismerik a Pixiest." Nos, egyáltalán nem ismerték, legalábbis eleinte biztosan nem: Lovasi ugyanazokat a hivatkozási pontokat sorolja fel, amelyeket a nála évtizedekkel öregebb kollégái is szokták (blues! progrock!! fúziós jazz!!!), és azt mondja, Pécsre még kevésbé jutottak el a menő aktualitások, mint Budapestre. Ha úgy tetszik, ösztönösen találtak rá valamire, ami szinkronban volt azzal, amerre külföldön is ment a rockzene. Viszont ez fordítva is igaz: Lovasi mára tájékozottabb és jobb ízlésű a legtöbb kollégájánál, ám a zenéjéből ezeket a hatásokat nagyon ritkán lehet észrevenni. (Itt sem dobálózik nevekkel egyáltalán.)

A könyvet azzal indítja, hogy ő bizony nem haverkodna saját magával. Fiatalkori önmagát idegesítő, szemüveges buzgómócsingnak állítja be, aki hajnalig ordítva vitatkozik részegen Hamvas Béláról, és a mai bölcsész-költő-próféta Lovasi valahol logikus folytatása ennek, csak közben országosan ismert lett. Hét évvel idősebb csak nálam, de ő és az egész társasága is olyan, mintha évtizedekkel született volna az én generációm előtt: pont a rendszerváltás forgatagában nőttek föl, amikor még úgy tűnt, bármi lehet. Teljesen logikus, hogy abból a nemzedékből nőtte ki magát valaki ennyire, és elnézve a kor- és/vagy pályatársait, hozzájuk képest meglepően normális is tudott maradni.

Fotó: Kiscsillag Facebook