Richard D. James legismertebb aliasa 13 év után jelentetett meg új lemezt. Ezúttal semmi úttörő nincs a zenéjében, mégsem lehet róla rosszat olvasni sehol, jót annál inkább.

Aphex Twin az elektronikus zene Maradonába oltott Zidane-ja: megkérdőjelezhetetlen munkásság, nagy hatású pályafutás áll mögötte, a kilencvenes években folyamatosan egy lépéssel a világ előtt járva ontotta magából a zenéket, különböző nevek alatt.

Advertisement

Az új évezred viszont már nem Jamesről szólt: 2001-ben jelentette meg az utolsó albumát Aphex Twin néven, aztán más néven szórványosan adott ki zenéket, majd lassan elhallgatott.

Amit James csinált, azt nevezték ambient technónak, vagy sokatmondóan IDM-nek, ami azt jelenti, intelligens tánczene, és elég hülye elnevezés, egy ideje nem is nagyon lehet vele találkozni a sajtóban sem. Annál inkább, mert ez a valójában nem is tánczene laptop-elektronika is tovább evolválódott mindenféle alműfajokra, melyeknek Aphex Twin maradt a keresztapjuk.

James az utóbbi időben újra elkezdett mocorogni, kiadatlan, régi lemeze került elő, majd ígérgetni kezdett, végül egy hibátlanul a tízes évekre utaló reklámkampánnyal hirdette is a lemezét, a Syrót. Amiről én most itt nem fogok kritikát írni, hiszen:

  1. sem Aphex Twint
  2. sem a műfaját nem kísértem kitüntető figyelemmel, olyannyira, hogy
  3. simán elhittem a korábban kiszivárgó ál-Syróról is, hogy az az igazi

Viszont van olyan fontosságú előadó és lemez, hogy ne úszhassam meg az írást róla, ezért – amellett persze, hogy becsülettel meghallgattam! – elolvastam róla egy halom kritikát, amelyekben az volt a különleges, hogy nem találtam egyet sem, ami akár csak közepesnek is ítélte volna a lemezt. A rajongás univerzális.

Pedig abban ugyancsak egyetért mindenki, hogy a Syro az első olyan Aphex Twin-lemez, amelyben semmi új nincs: születhetett volna tíz évvel ezelőtt is, leszámítva, hogy James személyiségének letisztult, érett, nyugisabb oldalát mutatja, és könnyebben is befogadható az eddigi munkáinál. Sőt, még valami nosztalgikus is van benne, ami szintén nem volt eddig Aphex Twin sajátja.

Advertisement

Több kritika is hangsúlyozta, hogy ez legalább annyira popalbum, mint amennyire elektronika (én ezzel vitatkoznék, de magához képest biztosan igaz); mások a tavalyi Daft Punk-albumhoz hasonlították, akár a víruskampány, akár a visszafelé tekintés okán. És abban is egyetért mindenki, hogy a Syro leginkább a kezdete lehet valaminek: James ugyanis azt ígéri, most újra felpörög, és aktivizálja magát.

Ilyen szempontból tehát a méltatás nem is annyira a Syrónak, hanem Aphex Twin teljes pályafutásának szól, amelynek minden fontosabb állomása feltűnik az új lemezen is valamilyen formában. A lelkendezésben sokatmondó amúgy, hogy az elektronikus zenére specializálódott újságok járnak az élen, mint a Resident Advisor vagy a Mixmag – végre egyszer jelen időben írhattak A Mesterről.

Éppen ezért a Syro ünnep lehet mindenkinek, aki nem az elmúlt nyolc-tíz évben kezdett elektronikus zenét hallgatni, továbbá fontos állomás Richard D. James pályáján is; még az is lehet, hogy a műfajban ennél nem nagyon lesz jobb lemez az idén.

De ennél többet valószínűleg kár belelátni – inkább David Bowie és a My Bloody Valentine tavalyi visszatérő lemezei jelenthetik a hasonlóságot: mindenféle erőlködés nélkül csinált Aphex Twin is egy csak rá jellemző lemezt, és ez pont elég is.