Eszetekbe jutott már, hogy ma december 5. van? Igen-igen: a 2004-es dupla népszavazás 10. évfordulója egészen pontosan. A kózházi privatizációs felére én már alig emlékszem, a kettős állampolgárságosra valamivel jobban. Kért tőlem erről egy publit a hvg.hu, megírtam.

Meg is jelent egy összeállításban, azt egészében és az én teljes szövegemet odaát találjátok. Kicsit indulatos lett, de szelíden nem nagyon tudom azokat a dolgokat – főként a kampányt – felidézni ma sem. Önmagában sem, és azért sem, mert nem kis szerepe volt szerintem a centrális erőtér kialakulásában. Hogy mekkora kihagyott ziccer volt, az végképp durva.

Ennyit átemelnék egy az egyben:

Magyarnak – vagy határon túli magyarnak – lenni szerintem sem érdem, hanem állapot csupán. De magától értetődő állapot – pontosan ez az, amivel tisztában kell lenni, és amit tiszteletben kell tartani. Szlováknak vagy románnak lenni sem szégyen – de az egy másik állapot. Az, hogy az ország és a nemzet határai nem esnek egybe, nem irredentizmus, hanem puszta tény.

Amikor Técsőn és aztán Ungváron éltem, magyar iskolába jártam, magyar tévét néztem, magyar könyveket olvastam, a magyar válogatottnak szurkoltam, és nem moszkvai, hanem magyar idő szerint járt az órám. Magyarországon szerettem volna élni, magyar állampolgár szerettem volna lenni.

Remélem, értitek, hogy mire akarok kilyukadni: annak a nyomorult igennek nem ünnepélyesnek kellett volna lennie, hanem teljesen, magától értetődően és minden tekintetben hétköznapinak.

Hát így. Olvassátok el, ha gondoljátok – a többiekét is, persze, vannak az enyémtől lényegesen különböző szálakon haladó verziók is –, aztán haladjunk tovább, nincs itt semmi látnivaló.