Megnyílt Budapest egyik legjobb állandó kiállítása, ami a gyerekes szülőknek nemsokáa olyan alap lesz, mint az Állatkert vagy a Közlekedési Múzeum. Döbbenj meg: a remekül megdizájnolt, jól szerkesztett, interaktív, modern kiállítást a Magyarség Házában találod, a címe meg Mi, magyarok. És Semjén Zsolt nyitotta meg, a jelenlétemben.

Röhögni mentem a magyarkodókon, és mosolyogva távoztam a Magyarok Házából, miután csodásan önfeledt órát töltöttem a visszacsapóij-szimulátor, a kézpiszkosság-mérő és egy rakás más szórakoztató játék között a Mi, magyarokon. Pedig ez egy olyan kiállítás, aminek bevallottan propagandisztikus célja van: a még befolyásolható – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szép szavával "alakítható" – gyerekekben kifejleszteni a nemzeti önbecsülést.

Advertisement

Nekem előtte sem volt baj a nemzeti önbecsülésemmel, viszont pokolian jól szórakoztam mint fogyasztó.

A helyszín a Magyarok Háza a Várban, a Mátyás-templom előtti Szentháromság téren, ami hivatalosan is Magyaroszág legmagyarabb pontja, az aulában mégsem volt feltekerve 20-25 méternél több nemzeti színű szalag, és az ünnepi közönségből senki sem viselt se tarsolyt, se sólymot, de még egy árva atillát sem. Csak a moderátor beszélt olyan giccsesen búgó nemzetesasszony-hangon, mint egy huszároperett női főszereplője, vagy ahogy a vonatkozó tévéműsorokban ki szokták mondani, hogy "kincses Kolozsvár".

Lélfai Koppány – a neve legalább annyira illik a szakmájához, mint a legendás dr. Csepegő nőgyógyászé vagy Portörő Péter drogmegbízotté –, a határon túli magyarokkal való kapcsolattartás irányítója elmesélte, hogy a frissen elkészült látogatóközpont és a kiállítás 223 millió költségvetési forintba került.

Advertisement

A dinamóként búgó szpíkernő ezután úgy vezette fel a "Zobor-vidéki nyelvjárásban beszélő" felvidéki Száraz Viktóriát, mintha a kislány kétfejű lenne, tetőtől talpig szőrös, vagy állathangon rikoltozna. Úgy is kezdte figyelni a közönség. Egyiket sem tette, a bőre szép sima volt, viszont tök ügyesen elmondott egy verset, olyan kiejtéssel, hogy ha nem tudnám, hogy Nyitra környéki, a Zobor-vidéket a Dob és a Dohány utca közé tippelném.

Semjén Zsolt, a kormány magyarkodásügyi főmegbizottja egy viccel indított, amiben az ember majdnem megvesz az antikváriumban egy Edáj-kötetet, amikor megtudja az igazságot.

"Ady??? Ja hogy magyar, akkor nem kell."

– csapta le a poént a centrális értelemben vett Sas József, de senki sem nevetett, ami a nemzeti oldal józanságát bizonyítja.

Semjén szerint a magyarság legnagyobb baja, hogy nem szereti önmagát. Nekem a többi magyarral vannak néha problémáim, de magamat nagyon szeretem, így tiszta lelkiismerettel indultam körbe a kiállításon, elképzelve, hogy egy semjéni értelemben vett "még alakítható" tizenéves vagyok, akit elhozott az anyukája (osztályfőnöke, rezsicsökkentési házbizalmija).

Ahogy beléptem, kicsit eltátottam a számat, és ez végig így maradt, azzal a különbséggel, hogy néha még jobban eltátottam.

Kosztolányival indítunk, a kiállítás szerkezetileg ugyanis a mester híres listájára épül, amiben az általa legszebbnek tartott tíz magyar szót sorolta fel, úgy is, mint láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír. Ezeknek feleltettek meg lazán egy-egy területet, olyanokat, mint a nyelv, a természeti kincsek, a háborúk-foradalmak, a gasztronómia, a sport vagy a tudomány.

Advertisement

A látvány magyar szinten lenyűgözőnek mondható, remek a dizájn, a dekoráció egyszerre értelmez és díszít, a nem modern múzeumnak épült tér pedig érthetően tagolt. De ami messze a legfontosabb, a potenciálisan lehetetlenül nagy alapanyagból – minden, amire büszkék lehetnek a magyarok – ügyesen sikerült kiválasztani fantáziadúsan bemutatható, érdekes vagy látványos elemeket.

Ha valaki ettől tartana, nyoma sincs mondjuk az új tankönyvekben néhol tetten érhető, leginkább a komcsiból lett KDNP-sekre jellemző sötét, vonalas provincializmusnak. Ez olyan kiállítás, amire nyugodtan elküldheted a külföldi ismerősödet és elviheted a gyerekedet, mindegy, hogy öltönyös-tőkefelhalmozós nerhiéna vagy, biciklis ellenzéki, vagy egyik sem.

A nyitó terem a magyar nyelvé. Engem már a legelső kiálltási objektum, a szótörténeti kör megfogott, ezen a padlóra festve nézhetjük meg pár alapvető szavunk kialakulását, a különböző korokban feljegyzett verzióit, a plafonról lógó csövek alá állva pedig nyelvemlékeket hallgathatunk.

A hegyes-dombos nyelvjárástérkép jól néz ki, körben végignézhetjük és -hallgathatjuk ahogy az érintettek helyi tájszólásokban beszélnek.

Én ezt a vicces palicsi lányt hallgattam meg, akiben az volt a tanulságos, hogy bár eleve szép ízesen beszélt, amikor mesemondásba fogott, kijött belőle a Csillag születik-versenyző, és úgy kezdett figurázni, mint valami népszínmű szereplője.

Innentől annyi volt a látnivaló, hogy átmegyünk félig-meddig képriportba.

A kiálltásban az ügyes, mértéktartó szerkesztésen és a korszerű látványvilágon kívül az tetszett legjobban, hogy a legapróbb részleteket is szellemesen találták ki. Van például egy blokk az olyan Kárpát-medencei állat- és növényfajokról, amik annyira őshonosak, hogy a "magyar" szó szerepel a nevükben. Nem egy listát írtak ki vagy fotókat kasíroztak egymás mellé, mert ezen könnyen átsiklott volna a nézők szeme. A titokzatosan hangzó fajneveket kis kukszlik oldalára írták rá, így az ember önkéntelenül érdeklődni kezdett, aztán beléjük kukucskált, ahol ilyen élmények érték:

Meg ilyenek:

Ez is jellemző apróság: egy térkép arról, hogy hol vannak ásványvízkutak, önmagában nem hangzik halál izgalmasnak, de ha félig átlátszó, 3D-s térképre vetítenek alulról változó képeket, rögtön odanézünk.

A kiálltás tele van ilyen felfordítható kvízkérdés-kártyákkal. Ezeket valami okból egyszerűen imádják a gyerekek.

Az egész tárlat királya, a leendő tömeghisztéria garantált helyszíne a "kard"-blokk, ahol fegyverekkel és páncélokkal szórakozhatunk. Én nem nagyon jártam olyan helyen, ahol ennyi cucchoz hozzá lehetett volna nyúlni.

A grafikák itt is ötcsillagosak:

És itt található az egész kiállítás egyik várható szupersztárja, a visszacsapóíj-szimulátor. Ez az év kiálltási ötlete. Úgy működik, hogy tiszta erőből meghúzzuk az ideget a falhoz rögzített valódi íjon, lassan visszangedjük, a gép meg megmondja, milyen messzire lőttünk volna.

Advertisement

Itt nagyszerű jelenetbe botlottam. Amikor a szobába érkeztem, éppen egy Jó Közepesen Fontos fickó próbálgatta az íjat, 3-4 tagú lelkes sleppel körülvéve. Jól meghúzta, 50 méter. Ráncolta a homlokát, mélyen beszívta a levegőt, 55 méter. Nagyot koncetrált, 60 méter. Azzal odébbállt a vassisak felé. Egy rövid hajú, kosztümös asszony lépett a helyére, a falra írt szöveget olvasgatva lazán kifeszítette, 230 méter. Nevetgélés támadt, és ekkor derült ki, hogy a nő a fickó beosztottja lehetett, mert szabályosan pironkodva mentegetőzni kezdett, hogy ez nem számít, mert ő fiatal korában íjászkodott.

A másik kedvencem a páncél, aminek a saját kezünkkel próbálhatjuk ki a súlyát. Szpojlerezni fogok: rohadt nehéz.

A magyar kiálltási kultúra alapköveit, az undok teremőr néniket itt sem lehet legyőzni. A "tapizd meg" filozófiájú teremben egy beindult helyettes államtitkár hívta fel a figyelmemet arra, hogy azt a lovagi sisakot fel lehet próbálni. Vele nem sikerült sajnos felvetetnem, viszont amikor én emeltem fel, hogy felhúzzam, a legközelebbi néni olyan hangon rikoltott rám, mint a turul, akire L. Simon László ült rá véletlenül. Ráadásul azt rikoltotta, hogy "tegye vissza, csak tapogatni szabad!" Talán ez maga az illiberális demokrácia?

Advertisement

A kardteremben műlovon is lehet lovagolni, én ennél többet nem várok egy kiálltástól.

A másik hely, ahol gyermekké váltam, a tudósok szobája volt, ahol ki lehet próbálni a kézpiszkosság-mérőt. Olyan, mint egy űrfilmben: bedugod a kezed egy kézsszárító szerű izébe, a gép utasításainak megfelelően megforgatod, ő szkennel, majd megmutatja az előre tudható végeredményt: retkes vagy.

Klassz volt még az építészeti blokk, ami elkerülte a közhelyes épületeket, a gyulafehérvári székesegyház építésének fázisairól készült sorozatmakett pedig lenyűgöző volt, csakúgy, mint a nagy Bauhaus-villák bemutatása.

Baromi jó ötlet a nagyképű szülők leégetésére a magyar tudósok kvízfala. 120-an szerepelnek itt, de csak képpel, míg fel nem fordítod őket, hogy kiderüljön, akit te nagyképűen Irinyi Jánosnak neveztél, lehülyézve a gyereket, igazából Teller Ede.

Ezúton kérem, tegyetek igazságot: ez a fószer itt ugye tiszta John Cleese? Mert én rá tippeltem. A helyes válasz sajnos Semmelweis Ignác.

A buta kultúrnacionalizus hiányától megrészegülve a Müpa faláról meghallgattam a Hands In The Airt az Irie Maffiától.

A rettentő csábítás ellenére egészen visszafogott a rubikernőzés, de bűvöskocka-alapú játszóház azért szerencsére van.

A legmegdöbbentőbb információt az utolsó métereken szereztem be, miszerint gyerekkorom golyós tornyát nem is Rubik Ernő tervezte, ahogy képzeltem.

Ez volt a buli, vagyis egy része, mert persze nem lőttem le minden poént. Szuper meglepetés volt, hogy még egy ilyen fura helyen is, mint a Magyarság Háza, meghökkentő kincsekre lehet bukkanni. Addig vidd a gyereket, amíg nem lesz menő, mert utána nyilván nem lehet majd beférni, és én nagyon féltem szegény íjszimulátort is, de ez a hely annyira atipikus, hogy talán a magyarok is normálisan fognak viselkedni benne.