Méghozzá egy csecsemő. Ma mutatták be az Állatkertben a 25. itt született pingvint, a szürke pehelytollú Rosie-t, mi pedig rohantunk megtekinteni. Rosie tüneményes, dagadt, és eléggé érzi a börleszket.

Ettől függetlenül jutott eszembe elég szomorúan valamelyik nap, hogy még soha nem láttam pingvint a vadonban. És még csak az Antarktisz körüli jeges vizekhez adaptálódott madarakra se foghatom, mert velem ellentétben ők aztán tényleg mindent megtettek a két féltekén élő lények közeledéséért: míg én sosem laktam délebbre az északi 39. szélességnél, a pingvinek a Dél-Amerika nyugati partja mentén hömpölygő, hideg vizű Humboldt-áramlatot követve egészen az egyenlítői Galápagos-szigetekig eljutottak.

A galápagosi pingvin (Spheniscus mendiculus) közeli rokona az Állatkert révén Budapesten is élő és szaporodó, eredetileg Afrika déli partjairól származó pápaszemes pingvin (Spheniscus demersus). 29 éve él egy csoportjuk Budapesten, a szeptember végén született, mostanra felnőtt méretű Rosie-ra pedig már senki nem mondhatja, hogy afrikai jöttment: a madárnak az apja, Willy is itt született (anyját Zöld-Feketének hívják).

Nem tűnt boldogtalannak. A bemutató perceit Rosie gondozója karjaiban töltötte, ide-oda tekergette fejét, pislogóhártyájával függőlegesen pislogott. A madár a 25. Budapesten született pingvin, és úgy tűnt, szó szerint elég jó kezekben van: emberi társa az összes, Magyarországon született pápaszemes pingvint gondozta az 1994-ben elsőként itt született Félix óta. Rosie áramvonalas, cseppszerű, 2,5 kilós testét halványszürke, végtelenül finom tollazat borította, puhán ragyogott a késő őszi ellenfényben.

A pingvinekben van valami a kacsákhoz hasonlóan magukkal ragadó, a déli félteke egzotikusságával megfűszerezve. Valószínűleg a magyar belpolitikai életet is barátságosabbá tudnák tenni: Rosie-t ökumenikus összeborulásban filmezte a TV2 és az RTL Klub stábja, mindketten ugyanazzal a vehemenciával hajkurászták az Állatkertben lődörgő gyerekeket, hogy kameráik és a kölyökpingvin közé vonszolják őket. Felnőtt fajtársaik közben lehullott platánleveleken lépdeltek, meglepően otthonosan mozogva ebben a Dél-Afrikától távoli tájban. A pápaszemes pingvinek – nem a kereskedeli tévés magazinműsorok díszletéül szolgáló gyerekek szülei.

Rosie ekkor remek időzítéssel véget vetett a fojtogató pingvingiccsnek, és elsütötte a pingvinek első számú komikus trükkjét: az explozív fosást. Az állatvilág egyéb fosásaival ellentétben ez tisztességes hungarikum, és nemcsak azért, mert egy harmadik generációs bevándorló végezte: 2005-ben Ignobel-díjat ért az a pingvinfos-hidrodinamikai kutatás, melynek társszerzője a magyar származású Gál József volt, és amelyből kiderült, hogy a madarak 60 kilopascal nyomással tolják a kontentot kloákáikból. Rosie sajnos senkit nem talált el, bár én csak centikkel kerültem el a jelentős térfogatú, zömmel heringből készült fos becsapódását. Azt hiszem, nem bántam volna: nem tudok más fosról, amit valaha Jackson Pollock festészetéhez hasonlítottak volna. Mutatom:

(A képet Nathan Myhrvold készítette egy Falkland-szigeteki fotózáson, majd amikor hazafelé,egy chilei szállodában rendezgette a képeit, egy nő odament, és azt mondta, ez gyönyörű, Pollock? Myhrvold mondta, hogy nem, pingvinfos. Ezzel a pompás anekdotával indul az amerikai fizikus-kutató-plutokrata-szakács-természetfotós szupergeek hét évvel ezelőtti TED-előadása.)

Mielőtt magukra hagytuk volna az afrikai bagázst, még lesétáltam medencéjük üvegfalához. A felszínen kacsaként tengő-lengő madarak a víz alatt vadász-repülőgépekké alakulnak, delejező könnyedséggel, sebességgel és fordulékonysággal cikáznak a sűrű közegben. Lomha dugongok vagyunk hozzájuk képest a sportuszodában. Legyezőnyi platánlevelek süllyedtek mellettük a medence fenekére, impregnált tollazatukból ezüst gyöngysorokat húzott a bennük rekedt levegő. Gondozója mondta, hogy Rosie még nem tudna ilyet: a pingvinfiókatoll nem vízálló, mint a felnőtteké, szegény csak bőrig ázna.

Fotók és videó: Nagy Attila (kivéve a fos-Pollockot)