Ha már egyszer megígértem, itt van a sztori a későbbi Jobbik-képviselőről és a későbbi médiaszemélyiségről, akikkel rosszkor voltunk rossz helyen a Vasas-pályán.

Már többször írtam Videoton-szurkolói múltamról, így arról is, hogy ennek a legintenzívebb, aktív meccsrejárós szakasza a szomorú kilencvenes évekre esett, amikor a csapat nagyon nem volt jó, de sokáig lehetett benne reménykedni, hogy egyszer majd mégis az lesz. Végül nem lett, de ezt akkor még nem tudtam, úgyhogy kéthetente szorgalmasan mentem Fehérvárra (eleinte vonattal, később autóval is), és ebben az egyik legfőbb partnerem gimnáziumi osztálytársam, Puzsér Róbert lett.

Vele és még néhány hülyével, akik hozzánk hasonlóan Budapestről jártak Fehérvárra, gyakran vonatoztunk együtt fradistákkal, kispestiekkel, újpestiekkel, de eljutottunk olyan egzotikus helyekre is, mint Stadler bácsi akasztói csodastadionja, amelynek konkrétan a megnyitóján is ott voltunk – életem egyik legrosszabb nulla-nullás meccsén.

Advertisement

Akkoriban a focihuliganizmus is virágzott: már megjelent az ultramozgalom itthon, minden csapatnak volt jól elnevezett tábora (a Vidié volt a Red Blue Devils), viszont még egyáltalán nem foglalkoztak a klubok olyasmivel, hogy elkülönítsék a szurkolótáborokat, vagy hasonló modern huncutságokkal, úgyhogy minden idegenbeli meccs kaland volt – nekünk, pestieknek pedig néha a hazai, fehérvári meccsek is a vonatutak miatt.

Volt egy haverom, Öreg, akit többször megvertek: egyszer a kispestiek pofozták fel az 50-es villamoson, egyszer Pécsen szúrták ki a pályaudvaron a hazai kemény fiúk ("Fehérvári vagy?" "Nem." "Láttuk, hogy a vendégtáborban voltál!" "De hát nem vagyok fehérvári." "Nem érdekel, ezt vidd haza Fehérvárra!" – azzal be is törték az orrát.). Én sokkal óvatosabb voltam: több pesti meccsen be sem mentem a vendégtáborba, egy semleges szektorba vettem jegyet, és ha véletlenül gólt lőttünk, akkor sem mutattam ki semmit.

Öreggel aztán évfolyamtársak lettünk a jogon, és Lenhardt Balázzsal is jóban lettünk, aki érdeklődésből kijött egyszer-kétszer velünk is meccsre, pedig fradista volt, de úgy látszik, unatkozott. 1995 tavaszán a Vidi a Vasas ellen játszott, ahová Puzsérral, Lenhardttal meg egy negyedik sráccal mentünk, övé volt az autó. Maga a meccs szörnyű volt: amúgy is utáltam a Fáy utcát, nem elég, hogy lerobbant, nyomasztó, kommunista rémálom volt, de ráadásul mindig pocsékul ment nekünk ott.

Most is így volt, a Fradiból kölcsönzött Vincze Ottó góljával kikaptunk egy-nullra, de egy idő után nem is a kilátástalan focival foglalkoztunk, hanem azzal, hogy elterjedt a vendégtáborban (aznap oda vettünk jegyet), hogy Kispestről hazafelé beugrik pár újpesti. Ők állítólag jóban voltak a Vasas-táborral, de az egész hülyeségnek tűnt, amivel próbáltam nem foglalkozni, de a második félidő közepén egyszer csak tényleg megjelentek. Lila zászlók bukkantak fel a Vasas-tábor szektorában, és szép lassan kezdtek átszivárogni hozzánk.

Advertisement

Valahogy úgy, ahogy a törökök foglalták el Budát: egyesével tűntek fel a vendégszektorban, csupa drabális barom, senki nem mert még csak rájuk nézni sem, legalábbis ott, ahol mi álltunk. Rendőr vagy rendező persze sehol, én se nagyon törődtem már a meccsel, annak úgyis mindegy volt, az érdekelt csak, hogy valahogy hazajussak épségben, mert az újpestieknek nagyon nem volt jó hírük.

A meccsnek nagynehezen vége lett, mi pedig megfélemlítve elindultunk a kijárat felé, de kicsit reméltem, hogy nem négyünket fogják megtalálni az újpestiek, voltak könnyebbnek tűnő célpontok is. Ekkor Lenhardt Balázs, a kivarrt, kemény rocker csávó (akkor még az volt!) a fülembe súgta: "Légyszi takarjál, mert engem biztos kiszúrtak a tetkók miatt!" Én, aki akkor lehettem vagy harminc kiló, takarjam őt! Hát ekkor már biztos voltam benne, hogy ennek rossz vége lesz.

Végül nem lett: ahogy mentünk kifelé a stadionból, ácsorgott pár kopasz, zömök csávó, de velünk nem foglalkoztak (állítólag volt, akit elkaptak, de ezt csak később hallottam). Néma csöndben mentünk a szomszéd utcában parkoló kocsihoz, beszálltunk, lenyomtuk a zárat, és elkezdtünk ordítani (akkor már viccből), hogy "GYORSAN! MENJÜNK MÁR! JÖNNEK AZ ÚJPESTIEK, MENEKÜLJÜNK!", és ez így ment hazáig.

Közel húsz év elteltével ez már csak egy sztori, pláne, hogy későbbi médiaszemélyiségről és Jobbik-képviselőről is szó van benne, de ezután jó darabig nem mertem a vendégszektorba menni, ha Pesten játszott a Vidi.

Kép: uvb92.hu