Arról volt már szó, hogy milyen mókás próbálkozás hatásos és hatékony politikai napilapot csinálni a Napi Gazdaságból? Én mindenesetre már megint nem értem, hogy miért gondolják a fideszes srácok, hogy a kommunikáción és egy saját, külön bejáratú sajtón múlik az egész.

Miközben Szily riporter ide vágó tegnapi posztja alkalmából azon morfondíroztam egy kicsit, hogy mi is lehetne a neve az átkeresztelendő új Liszkay Gábor-érdekeltségnek – Magyar Ország, ez az, amit ingyen-bérmentve szívesen átpasszolok –, akkor jutott eszembe, hogy tényleg milyen mókás már ez az egész kínlódás, amit csinálnak most ezek. De tényleg, hát hogy az ördögbe remélik, hogy 2015-ben még egyszer összejöhet az, ami másfél évtizede valóban sikerült?

Nem tudom, pontosan hány példányban nyomtatják épp a Napit – valószínű, hogy néhány ezerben –, de mindegy is. A lényeg, hogy ha ötször-hatszor annyi lenne a bázis, akkor sem lehetne új Magyar Nemzetet építeni belőle. Igen, az egy nehezen vitatható tény, hogy Orbán Viktor pártjának – miután a kilencvenes évek közepén elvándorolt jobbra – nem volt sajtója és médiája, és ez nem kis szerepet játszott 2002-es bukásában. Az, hogy ezek után apránként komplett médiabirodalmat építettek Simicska Lajos közreműködésével, a megszerezhető és megszerzett politikai haszon felől nézvést egyáltalán nem volt hülyeség.

Csak hát azóta minden megváltozott – a piacon és a politikában is.

A nyilvánosságot ma nem a nyomtatott politikai napilapok dominálják, hanem sokkal inkább a kereskedelmi televíziók, a bulvárlapok és -magazinok, valamint az internet. Plusz vidéken van még szerepük – nem elhanyagolható – a megyei újságoknak is, a politika és a jövő iránt igen határozottan és megbízhatóan érdeklődő idősebb korosztály ezeket járatja.

Nekem korábban úgy tűnt, a Fidesz stratégiái egyre jobban kezdenek tisztában lenni a vonatkozó evidenciákkal. Nemcsak az nem volt véletlen, hogy igyekeztek minél inkább jelen lenni a bulvármédia különböző termékeiben, hanem az sem, hogy szemet vetettek az egyik kereskedelmi televízióra, továbbá elkezdtek sündörögni az egyik legnagyobb internetes újság környékén is. Mintha leesett volna, hogy napi sok millió néző és napi sok százezer olvasó sokkal többet ér, mint negyvenezer példány bármiből. Hát még hatezer, ugye, hogy hirtelen visszakanyarodjak a Napihoz. Ez nekem személy szerint nem volt nagy öröm – mármint, hogy megfoganni látszott a fideszes agyakban a felismerés –, de érteni értettem természetesen.

Advertisement

Na ehhez képest állok bambán bámulva az egész felhajtás előtt, ami az utóbbi hónapokban szárba szökkent. Oké, azt is képes vagyok felfogni, hogy Simicska Lajos pálfordulása – azaz hát izé, ki tudja, ki fordult itt pált igazán – összekavarta valamelyest a dolgokat, de ez önmagában még nem kellene hogy kapkodáshoz, fejetlenséghez és elhülyüléshez vezessen.

Félre ne értsetek, bánja a fene, hogy ez van, ami mondani akarok, az annyi, hogy csodálkozom.

Az a helyzet ugyanis, hogy ebben a balhéban nem lehet sikereket aratni. Nincs áttörés, nem létezik. Sikerforgatókönyveket képtelenség írni. A köztelevízióból gründolt párttelevízió ugyan financiálisan nem bukás – nem a saját pénzüket herdálják a srácok, a mienket –, praktikusan azonban igen. A nézők mennek, a hatás nem jön, egyszerű képlet. Tiszta sor, hogy a Napi esetében sem Liszkay Gábor vagyona forog kockán – meg nem is a piaci alapon hirdetőké –, de hát amennyiben annak sem mosodának kéne lennie, hanem propagandaeszköznek, a konklúzió ugyanaz. Annyi példánnyal akkor sem lehet megváltani a világot, ha vérprofik pörögnek a szerkesztőségben. Több pedig hogy lenne? Orbán Viktor elmondja a nagygyűlésein, hogy kedves híveim, fizessetek elő? Kötelezik a közintézményeket, hogy járassák? Az elég?

Advertisement

Elég a fenét. Amúgy is, nézzétek meg a Magyar Hírlapot, hogy az is hol tart akár hatásban, akár olvasottságban, mióta hosszú-hosszú évekkel ezelőtt lezajlott a Széles-kanyar.

Ugyanez lesz ezekkel is – az állítólag valahol már készülgető anti-Index hírszájttal együtt –, mint minden mással, ami az Orbán-brancsnak az utóbbi egy évben eszébe jutott. Volt négy év, amikor a legtöbbször befelé pattant a labda a kapufáról, aztán egyszer csak fordult a szerencse. Most aztán már nemhogy kifelé perdül, de egyenesen taccsra megy az összes lövés.

Tudjátok, mi jutott eszembe erről az egész nyűglődésről? Az, hogy lehet, hogy nincsenek is ilyen célok. Lehet, hogy nem is a nyilvánosság uralásának reménytelen vágya áll az összes töketlen és halva született ötlet és nyomulás mögött. Talán csak annyi az egész, hogy Habony Árpádnak és a legjobb barátainak is szükségük van játékokra, amikkel elbíbelődhetnek még egy darabig, amíg ki nem telik az idejük. Elvan a gyermek, amíg játszik, és a bugyelláris is vastagszik.

Máskülönben miért mennének hétről hétre, napról napra, újra és újra házhoz a pofonokért?