A Guardian magyar–szerb határkerítésről szóló friss riportjában pont úgy sír fel egy gyerek, mint Miklósi Gábor legendás indexes cikkében. Sajtótörténet! Mondatteleportálás! Egy brit ellopta a magyar újságírás legfontosabb mondatát?!

Már több, mint hat éve, hogy egy szép június eleji napon megrázó riportot élesített az Index ügyeletese. (Oké, egészen pontosan éjfél után pár perccel történt a dolog.) Miklósi Gábor a Hétes nevű ózdi cigánygettóben töltött több napot, abból az élményanyagból írta a cikket.

Ami hiába volt kőkemény, érzelmes, ügyesen strukturált és jól megírt cikk, a zárómondata miatt lett örökbecsű. Néhány rövid szó miatt! A patetikus zárlat a maga keresetlen egyszerűségében akkorát próbált facsarni az olvasó könnyzakcsóin, hogy a hatás azonnali és elsöprő volt, csak éppen ellenkező irányban:

Valahol megint felsír egy gyerek.

Nyerítve olvastuk fel egymásnak a Csodás Zárlatot, egymás vallát csapkodtuk az örömtől, aztán mindenki lenyugodott, de a tökéletes sorrendbe fűzött szavak velünk maradtak

Így születnek az igazi klasszikusok.

A Mondat először a szerkesztőségen belül kelt önálló életre, és lett a mindennapjaink vissza-visszatérő része, aztán egyre többet hallottam külsősöktől is, hogy mára olyan népköltészeti alkotássá váljon, aminek a legtöbben talán nem is ismerik a szerzőjét.

Advertisement

Erre most a Guardian kiváló helyszíni riportjában, ami az EU határát a szerb-magyar sávban elérő szíriai menekültek kalandjairól szól, egy hagulatfestő bekezdés végén ezt olvasom:

Every so often, in the distant darkness, you can hear a baby cry.

Mit mondjak, most nem csak az a szegény szír kisgyerek könnyezik!