Megmondtam előre, hogy meg fogom tekinteni, és úgy is lett. Igazából arról jutott eszembe, hogy óriási lelkesedés fogadta a küszöbön álló második rész trailerét. Amikor a 90-es évek közepén szárba szökkent a Dumb és Dumber kultusza, egyáltalán nem néztem ilyesmit.

Nem mintha kizárólag a Michelangelo Antonioni- és Andrej Tarkovszkij-életműsorozatok érdekeltek volna, kasszafilmek is foglalkoztattak, de akkor már inkább a thrillerek, mint az ilyen vígjátékok. Az úgynevezett humorhoz szigorú a viszonyom, hirtelen három négy dolgot tudnék kiemelni, ami biztosan bejön: Woody Allen nyavalygása, Bud Spencer pofonjai, Dolák Saly Róbert diavetítései, valamint Rejtő Jenő nyelvi leleményei. Azt már szinte el sem merem mondani, hogy amikor először láttam, a Gyalog-galoppot sem találtam korszakos műnek.

Advertisement

Gyerekkoromban még minden más volt: betegre nevettem magam nemcsak Louis de Funes-n, hanem Norman Wisdomon, a Folytassa sorozaton, sőt Stan és Panon is, Kabos László egyszemélyes poénműsorairól nem is beszélve. Talán még akkor is kacagtam egy kisebbet, amikor Fényes Laci elfingta magát egy oroszóra legfeszültebb pillanatában, és Margaréta Jurjevna igazgató asszony mocskosul ideges lett ettől.

De aztán ez elmúlt valahogy, és bár Jim Carrey nem Fényes Laci – sokkal inkább Louis de Funes örököse ő a gumiarcával –, mégsem izgatott fel az akkoriban fellelhető információk szerint úgynevezett altesti poénokra kihegyezett Dumb és Dumber. Haha, a rendőr megissza a vizeletet, haha, Dumb – vagy Dumber? – nyelve odafagy a vasizéhez, haha, haha. Ugyan már, hagyjatok békén, köszönöm. A gyerek is azt mondja, egyáltalán nem vicces, ha valaki pórul jár, és tényleg nem az, szerintem sem.

Viszont ha nem ezekkel a tökéletesen idióta jelenetekkel akarták volna eladni nekem ezt a filmet – a forgalmazók is, a kritikusok is, a barátaim egy része is –, akkor lehet, hogy mégiscsak lecsapok rá jóval korábban, nemcsak most, hogy ilyen nyitott lettem a világra.

Advertisement

Hiszen azt honnan tudhattam volna, hogy a Dumb és Dumber lényegében egy majdnem tökéletes tanmese a kultúrák különbözőségéről, az emberek közti iszonyatos távolságokról?

A Farrelly testvérek írtak erről a problémakomplexumról egy perfekt forgatókönyvet, aztán csináltak belőle egy olyan filmet, amit az ilyen rettenetesen magas – vagy mély, sose tudom – filozófiai összefüggésekre semennyire sem fogékony proletariátus és a magamfajta finom kezű entellektüel is képes élvezni. (Remélem, veszitek az iróniát, mert ha nem, azonnal megüt a guta.) Mert hát annyi benne a réteg meg a műfaji geg, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Nemcsak önmagában vicces minden, ami az, hanem önmaga paródiájaként is, és hát a meta sziporkázására fogékonyak vagyunk minden körülmények között, nemde?

A Dumb és Dumber minden egyszerre, ami az amerikai moziban valaha fontos volt: western, gengszterfilm, karatés thriller, romantikus dráma, továbbá helyzet- és jellemkomikumra egyszerre építő vígjáték, és olyan hihetetlen magabiztossággal ugrál mind között, hogy csak néztem, mint mozi a Roziban. És akkor a dumákról még nem is beszéltünk.

Advertisement

Azt mondjátok, össze lehetett volna rakni ezt húgy, szar és testnedvek nélkül is? Nem biztos. Az ilyen poénokra a film után sem cuppanok – bár kevésbé tűntek durváknak, mint ahogy előzetesen feltételeztem –, ezután sem kölcsönzöm ki az Adam Sandler-összest a videotékából, tán le sem töltöm, viszont a Dumb és Dumberben nem voltak ezek öncélúak. Vagyis épp az a lényeg, hogy miközben akinek úgy esett jól, össze is vizelhette magát örömében, aközben ez a végletesség is kellett a hivatkozott távolságok érzékeltetéséhez.

Nagyon elmentem lilába? Direkt nem olvastam el most semmi szakirodalmat, de úgy sejtem, nem én lehetek az első, aki belebonyolódott ennek az alkotásnak a mélyelemzésébe. Egyszerűen csak jólesett, ahogy röhögni is közben, ha túlzásokba estem, bocsássatok meg nekem.

Végtére én is megbocsátottam például Jim Carrey-nek. Na az ő további filmjeire, látjátok, kíváncsi lettem. Még akkor is, ha a Dumb és Dumber kulturális hagyományára összességében nem lehet büszke az emberiség.

A fos filozófia nélkül ugyanis zsákutca a művészetben, ez szilárd meggyőződésem.