Az utolsó negyedórában már azért szurkoltam, hogy egyik csapat se szerezzen gólt, mert mind a kettő megérdemelte a pontot. Mind a kettő hármat érdemelt volna. Nagyon bízom benne, hogy Brazília és Mexikó is messzire jut ezen a világbajnokságon, ha nem is lesz könnyű.

Ilyen iramot, ilyen cseleket, ilyen lövéseket, ilyen védéseket ilyen töménységben nem is tudom, mikor láttam utoljára. Hogy a futball sava-borsa a gól lenne? Ugyan már.

Advertisement

Egyetlen pillanatra sem jutott eszébe senkinek, hogy lassítsa a játékot, hogy pihenjen, eredményt őrizgessen, óvatoskodjon. Oké, a braziloknak muszáj menniük, ez az ő játékuk, az ő világbajnokságuk, és mentek is, csodálatos lelkesedéssel, gyönyörűen. Ha ez lesz ezután is, bele fogok zúgni végképp Tiago Silvába, Neymarba, tán még Marcelóba is.

A mexikóiakat viszont a kutya sem ugatta volna meg, ha vigyáznak magukra, ha nem rohannak annyira, ők azonban rá se rántottak se a papírformára, se a várakozásokra, se semmire, nem száz, ezer százalékot hoztak ki magukból. Hibátlanul védekeztek, és amint megvolt a labda, már ugrottak is első szándékból, nem is töltöttek, csak lőttek. Mellé és fölé főként, de hát olyan western nincs, amiben minden golyó célba talál.

Advertisement

Plusz ott volt a kapujukban ez az Ochoa nevű fiú. Amit az művelt, arra nincsenek szavak.

Lehozta a két fél a kilencven percet egy másodpercnyi fetrengés, üresjárat, kamu nélkül. Tiszta, őszinte, fergeteges futballal. Sok hasonlót kérek még. Folytassátok, srácok.

Fotó: Martin Mejia/AP és Themba Habebe/AP