Pár nappal azután, hogy a Haiyan tájfun romba döntötte Taclobant, Belényi Dániel megérkezett a szigetre, hogy segítsen a helyreállításban. Nemrég ért haza, és nagyszerű képekkel illusztrált cikkben írta meg, milyen volt egy hónapig az élet és a munka a teljesen elpusztított városban.

Advertisement

Karácsony előtt kissé megviselt egy váratlan bő hónap a Fülöp-szigeteken. Persze azért kurvajó volt! Alább a nyavalygásaim első fele, kissé szerkesztetlenül, később majd írok az értelmesebb részéről is.

Samar szigete, a zúzott résztől pár kilométerre...

Advertisement

Rohadtul elegem van a cebui reptérből. Cebu egyenlő a hajnali keléssel, pontosabban a le sem fekvéssel, még pontosabban a húszperces éjszakai ájulással, ami többet árt, mintha le se feküdtem volna. Ha nem lenne kifinomult mindenholalvó szkillem, használhatatlan lennék. Így meg csak a helyi kollégák röhögnek, amikor tízperces mikroszlípet nyomok a kocsiban, ötpercest a reptéri váróban, negyvenpercest Cebu meg Tacloban között. A bebaszás sem segít, csak hosszútávon, rövidtávon veszélyes, mert állandóan a sztyuik keltenek a töküres gépen, hogy húzzak innét, mert már mennének haza. Persze nem így mondják, különben nem lenne munkájuk.

... és a zúzott rész közepén

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ettem gyorsétteremben, a cebui reptéren folytattam a csúfos sort. Első alkalommal volt három óránk, kitaláltuk, lássunk valami tengerpartot, és taxiba ültünk. Cebu minden bizonnyal varázslatos sziget, fehér homok, pálmafa, kék ég, túlszaturált képeslap, de a reggel szar. Húsz percet taxiztunk, nem láttunk semmit, a víz barna, az ég szürkésfehér, és amikor valami fizetős belépőjű resortba hajtanánk be egy kávéra, elkezd esni. Hagyjuk a francba az egész giccset és húzunk vissza a reptérre embereket nézni.

Sponsored

Abból van mindenféle. A manilai sorban a magukat kinyaralt hippik meg vörösre pirult germán csodák gurulóskofferral, a taclobaniban olasz fényképészek, német segélymunkások meg filippinó újságírók álldigálnak. Pár nappal a tájfun után alig van érdeklődés a taclobani járatra, a gép kétharmada üres, akinek van egy kis esze, az elhagyja éppen a várost. Egy héttel később mindenki föleszmél, addigra fullra bookolva az összes gép. De az első út nyugis, természetesen átalszom.

Tacloban city

Advertisement

Ereszkedésre kelek, de nem is baj, levegőből rendesen látszik a laposra pusztított város. Ez kapta a legkeményebb csapást, a cunami mindent elvitt, ami kisebb volt, mint egy vasbeton alapozású templom. Fél órát köröztünk a tenger felett, mire megkaptuk az engedélyt a leszállásra az amerikai katonai gépek és a segélyszállítmányok nagy forgalma miatt. Az irányítótorony kipusztulva, az épület is szarul néz ki, sprével fölfújva falra az „arrival” felirat.

Tacloban airport

A városban tombol a háborús gazdaság, negyed óra motorozás ötödmagammal és csomagokkal belefáj úgy 10 dollárba, de még mindig jobb, mint hullaszagban gyalogolni a romok között. És így pont el is érjük a buszt Catbaloganba, ami ötöd ennyi pénzért négy órát visz Samar szigetén, észak felé. A járat klasszikus chickenbus, vagy százan ülünk, állunk, guggolunk, én persze egy kicsit elbóbiskolok pár órára.

Advertisement

Catbalogan viszont szuper hely, tökéletes bázis. Minden nap minimum 2-2 órát kell ülni a pickup hátulján, hogy dolgozni menjünk, de mivel Taclobannál jóval messzebbre járunk, van az néha 10 is. Gusztustalan tengerpart, napsütés, pálmafák, menetszél, ilyenkor még cigizni is szeretek. Hetekkel később éjszaka a platón fekve, zéró fényszennyezettség mellett a fénylő Tejutat bámulva itt is sikerül bealudni egyet, miközben egy kis Carcass duruzsol a fülemben. Balra a tenger hullámzik, jobbra emberek ülnek az úton. Ilyen helyen dolgozni legalább olyan jó, mint nyaralni, csak nem kéne minden nap tizenhat-tizennyolc órázni, meg hogy a végén vödörből fürdés után húzzam vissza az aznap hat liter izzadságot és másfél kiló port fölszívott pólómat és fekhessek éjszaka a pucér deszkapadlóra.

Catbaloganban az első élmény, hogy nincs áram. Igazából nemcsak a városban nincs, hanem az egész szigeten, úgy fél Dunántúlnyi területen, ezen kívül a szomszédos Leytén sem, ami valamivel kisebb. A nincs áram viszont előhozza a tűzgyújtás ösztönét, és minden biciklis riksás kivágott ásványvizes flakonba gyertyát tesz, amitől az egész végtelenül egzotikussá válik. Kivéve a főtéren, ahol a helyi mobilszolgáltató (Smart) zseniális húzásának hála, áramfejlesztő zörög, és mindenki ingyen töltheti a telóját. A helyi egyetlen menő szállodába beköltöztek gazdag helyiek, meg pár jól fizetett humanitárius dolgozó, nekik van saját aggregátoruk. Mi pedig a helyi iskolában alszunk a saját levünkben, légkondi, ventillátor, szúnyogháló és minden nélkül, vékony matracon, deszkaágyon. Gyertyafénynél locsoljuk magunkat fürdésnél, keressük a papírt szarásnál, miközben a fejem fölött termetes csótányok mozgolódnak. Éjjel megint nem sikerül aludni, a nappali 32 fok leesik 29-re, de a pára attól marad, sőt, az éjjeli esőtől még durvább lesz. Már világosodik, mire kicsit bealszom, akkor kezdenek rá a kakasok.

Basay city

Advertisement

Advertisement

A kakasokkal egyébként Manilában is sok volt a gond. Quezon Cityben laktam, cseppet sem érdekes helyen, két nyolcsávos út kereszteződéséhez és skymetróhoz közel, de a szomszédban mindig volt pár rohadt dög. Érkezésemkor az átállás alaposan megviccelt egy hétre, nyolckor keltem, délutánra fölkelt a budapesti iroda, éjfél volt, mire mindenki lenyugodott. A biológiai órám reggel hatkor jelezte, hogy le kéne feküdnöm, úgyhogy lefeküdtem, és ezúttal kilenckor kezdődött minden elölről. Ez ment egy hétig, mire végre valami láz levert a lábamról, és tudtam tizenkét órát aludni.

Basay city

Közben persze rendszeresen kimaradtak éjszakák, hála a terepmunkának. Volt, hogy éjfélkor, volt, hogy kettőkor kellett indulni a reptérre, de ilyen szempontból tök mindegy. Ha véletlenül sikerült elaludni, a 4.45-ös első metró zaja vert föl, ami kábé ötven méterre ment az ablakomtól. Manila számomra az álmatlanság városa. Vagy inkább a nemalvásé. Catbalogan és Tacloban is az.

Advertisement

Catbalogan a titkos favorit egyébként, ide nem járnak turisztok, a főútról két sarokra már mindenki integet. Samar amúgy turistaparadicsom lenne, ha egyrészt nem ez lenne a Fülöp-szigetek legcsóróbb tartománya, meg, ha az ország nem hétezer szigetből állna, ami mind ugyanilyen, csak kisebb vagy nagyobb. Helyette Luzon meg Mindanao a menő, na meg Cebu, Palawan és Coron, vagyis pont azok a helyek, amit nyaraláskor majd én is megnézek egyszer.

Az áramtalan Catbalogan csinos kis időutazással ér fel, mivel a város tele van biciklis riksákkal, és mivel világítás sincs, az autó/elektromosság előtti időkbe vitt vissza (ami itt lehet, hogy nem is volt olyan rég). Áram nélkül a hűtő sem megy, így nincs a városban hideg dolog. Például hideg sör. Két nappal később, amikor jeleztük az igényt, már van, nyilván valami áramfejlesztős helyről újították. Van a mucho meg a grande nevű, egyik a literes San Miguel, a másik meg valami literes helyi. Közben rákaptam a nyárson grillezett májra, a napi rohangálás után mindig az a vacsora. Meg egy-két mucho, vagy ha az nincs, akkor grande. A zenét a meg-megálló jeepneynek nevezett szürreális buliautók biztosítják, csakúgy, mint a diszkófényeket. Amint kicsit elhal az utca hangja, vagy elfogy a máj, húzunk haza sötétben pácolódni és gyertyánál macskamosdani.

A terepmunkában egyébként nem is a munka a kemény, hanem a terep. Általában a pickup platója szélén ülök, perzsel a nap, a napkrémbe beleragad az összes por, amikor megpróbálom lemosni, inkább szétkenem. Ha szar az út, kapaszkodni kell, ha esik, vagy ponyvát húzunk magunkra, vagy bezsúfolódunk az utastérbe. Van, hogy mindezt hat-nyolc-tíz órán keresztül, csak oda. Samar távoli, déli vidékeire viszünk kaját, néha több kamionnal, olyan helyekre, amerre kevesen járnak, nincs szem előtt, és nagyon kell a táp.

Advertisement

Advertisement

A tájfun magával hozott egy tisztességes cunamit is, amit a szél nem tört ketté, azzal megtette a víz. A jelenleg hatezer halálos áldozat ennek közel a duplája lehet, az országon belüli migráns dolgozók, halászok nyilván nincsenek nyilvántartva sehol. Hogy ennyien vesztek oda, az szerintem bűncselekmény, vagy inkább lost in translation: a helyieknek kijut évi 20 tájfun, ha riadó van, nemigen foglalkoznak vele. Hallják, hogy storm surge (angolul, rengetegen értik), és tudják, hogy jön a szél. Ellenben ha azt hallják, tidal wave, vagy cunami, nos, akkor mindenki pánikszerűen elhúz az egyébként mindenhol meglévő evakuációs helyekre, ami néha csak egy dombtető, néha az iskola, néha meg valami erősebb épület távolabb a parttól. Illetve nem mindenki, a népek szegények, mindig van, aki a meglévő néhány cuccát jobban félti, mint az életét.

Hernani

A Haiyan, vagy ahol helyiül nevezik, Yolanda éppen ezért mindenkit meglepett. A legszebb történet azé az időjárás jelentést vezető nőé, aki a taclobani reptéren a vihar közepén nyilatkozta a kamerába, hogy minden rendben, majd felbukkant mögötte egy nagy fekete hullám, és azóta sem találják.

amit a víz meghagyott, elvitte a szél

Advertisement

A vihar csak egy pár tucat kilométer széles csíkban tartolt, de ott nagyon. Alig maradt ép pálmafa, ami az egyetlen bevételi forrása volt kókusztermelő helyieknek. Aki nem kókuszt termelt, az halászott. Nekik a csónakjukat vitte el. A rizsföldeken rajta maradt a sós iszap, így azok sem használhatók. Ezért kell ilyen iszonyatos mennyiségű élelmiszer. Hónapokig tart, mire újra tudnak termelni maguknak önellátásra, a kókuszpálmáknak meg tíz év kell, hogy újra pénzt hozzanak, ha egyáltalán ültetnek újat. Egy távoli közösségben – helyi nevén barangayban – 186 házból 6 maradt talpon, mondjuk függőleges eleme egynek sem volt. Öt héttel később még mindig a romokat takarították óvatosan, és még mindig naponta emeltek ki újabb testeket – ezeket már borzalmas állapotban, alig azonosítható elemekben. Jól jön ilyenkor a srebrenicai rutin…

Ez a poszt eredetileg 2014. január 14-én jelent meg a szerző blogján. Szeretnéd saját írásodat is a Cinken látni? Írj nekünk a cink@cink.hu címre!

Advertisement

Képek: Belényi Dániel