A napokban bejárta a világsajtót a hír, hogy egy kutatás megállapította: a poptörténet igazi forradalma a hiphopnak köszönhető, és nem a Beatlesnek. Teljes hülyeség ez, vagy van alapja?

A kutatást a londoni Royal Society végezte, az eredmények aztán a sajtóban már sarkítva jelentek meg, ami nem csoda, hiszen egy kvantitatív kutatás eredményeit megfelelő magyarázat nélkül úgy interpretálja mindenki, ahogy tudja. Márpedig itt magyarázat nem nagyon volt.

Advertisement

Már legyintettem volna az egészre, hogy micsoda hülyeség, amikor ráakadtam az egyik kedvenc popzenei újságíróm, az angol Tom Ewing Tumblr-posztjára a témában, ami segített perspektívába helyezni az egészet. Először is azt, hogy maga a kutatás tök érdekes, csak teljesen alkalmatlan arra, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le belőle. Eleve az egész az amerikai slágerlistára, a Billboard Hot 100-ra korlátozódott, ami már önmagában jelentős szűkítés.

A kutatók mintegy 17 ezer dalt vizsgáltak meg (pontosabban ezek félperces részleteit), és a zenei jellegzetességeik (“akkordok, ritmus, hangzásbeli stíluselemek”) alapján sorolták 13 csoportba. Ezek után nézték meg, a csoportok mennyiben vannak jelen a slágerlistán. És az alábbiakra jutottak.

A listák egy rövid időszakot leszámítva – amikor a nyolcvanas évek közepén mindenki átállt a dobgépekre és a szintetizátorokra – mindig is heterogének voltak, többféle stílus is képviseltette magát. A zenei stílusok változásában a kutatók három nagy robbanást találtak: 1964, 1983 és 1991 voltak szerintük a forradalmi hatású évek, amikor hirtelen változtak meg az erőviszonyok.

Háromból csak egy volt valódi forradalom

Ezek közül is különösen a harmadik, amikor is hirtelen elárasztotta a slágerlistát a hiphop, és ilyen erőteljes változásra se előtte, se azóta nem volt példa, ezért leszűrték, hogy a hiphop gyakorolta a legnagyobb hatást a poptörténetre. Pedig az 1991-es fordulatnak van egy sokkal gyakorlatiasabb magyarázata is.

Advertisement

Abban az évben vezették be ugyanis a Nielsen Soundscan adatgyűjtő rendszert, amely a tényleges eladási adatok feldolgozásán alapult. Addig egy jóval megbízhatatlanabb, közvélemény-kutatáson alapuló módszerrel állították össze a slágerlistákat, amely kiváló terepe volt a különféle zeneipari manipulációknak is, így például annak, hogy a csak szubkulturális jelentőségűnek vélt stílusokat – amilyen a hiphop is volt – figyelmen kívül hagyják.

Így mindenkit meglepetésként ért, amikor 1991-ben váratlanul berobbant az addig csak mérsékelten jelen lévő hiphop a slágerlistákra, alaposan átrajzolva az erőviszonyokat. Csakhogy ez már egy évek óta tartó folyamat része volt, és kizárólag az adminisztratív eszközöknek köszönhetően tűnhetett forradalminak.

Szintén nemcsak zenei okai voltak annak, amikor 1983-ban a new wave rajzolta át a listákat: ekkorra lett ugyanis mérhető hatása az MTV-nek, amely pár hónap alatt rendkívül népszerű lett, és az ott játszott – főleg a videoklipekben különösen erős brit – zenekaroknak kimutatható hatása volt a lemezeladásokra és a rádiós playlistekre is.

1964-ben viszont nem volt változás sem az adatgyűjtésben, sem a tévézésben, akkor tényleg a Beatles és a Stones vezette brit inváziónak volt ekkora hatása. Csakhogy a kutatás kimutatta, hogy ezek a brit zenekarok valójában semmilyen forradalmit nem csináltak, csak ugyanazokat a zenei stíluselemeket használták, amelyek amúgy is kezdtek egyre divatosabbakká válni, vagyis úsztak az árral.

Ami már tényleg egy olyan állítás, amivel van értelme érdemben foglalkozni. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy 1.) igenis volt folytonosság a Beatles és a többiek előtt is, és buta leegyszerűsítés az, hogy a semmiből érkező Beatles mentette meg az amerikai könnyűzenét a kiüresedéstől, illetve azt, hogy 2.) a Beatles hatása nem feltétlenül mutatható ki számítógéppel, akkordmenetekből és ritmusképletekből, hanem egy sereg egyéb dologban is. Éppen ezért ’64-et sem zenei, hanem popkulturális forradalomként érdemes kezelni.

Ewing írása arra fut ki, hogy az ilyenfajta kvantitatív kutatások eredményeit célszerű más módszerekkel is megvizsgálni, különben ekkora buktába futnak bele a készítők, hogy evidenciákat repítenek világgá szenzációként. Más kérdés, hogy a valóság sokszor hosszabb és unalmasabb, mint kiírni nagybetűkkel, hogy “a hiphop volt a popzene legnagyobb forradalma!”

Advertisement

Az viszont érdekes lehetne, ha a kutatást (ami egyelőre az 1960 és 2010 közötti időszakot vizsgálta) kiterjesztenék a negyvenes-ötvenes évekre is, és kiderülne, hogy viszonyulnak a számok ahhoz, hogy a rock and roll is állítólag a semmiből jött 1955-ben.

Fotó: AP Images