Ez egy nosztalgikus és olvasmányos hosszúposzt a dohányzás ártalmairól

Több mint tíz éve nem dohányzom, nem volt nehéz abbahagynom, filozófiailag jöttem rá, hogy a cigaretta marhaság. Viszont sokáig másképpen gondolkodtam erről a fura szokásról.

Az, hogy kéne-lehetne írnom egy szép posztot a jelenségről, Átutazó alábbi kommentje – a van egy cigid, bátya c. súlyos képvicc alá illesztette be – nyomán jutott eszembe:

Tegnap egy fiatal társaságot hoztam a Strand fesztiválról, huszonegy-két éves leányzókat, és amíg indulás előtt vártunk valakire, gondoltam, rágyújtok. Elővettem a dobozt és kínáltam nekik is, mert tudtam, mindenki dohányzik. Csodálkozva néztek rám, lányok is, fiúk is, nem igazán értették, és hazafelé megbeszéltük, hogy ez ma már nem szokás. Tizennyolc éves korom óta szívom – sajnos máig –, ugye a hadsereg. Akkoriban ha valaki rágyújtott, és nem kínálta körbe a dobozt, az bunkóságnak számított. A vicces kérdés ilyenkor az volt: juhász vagy? Mert ugye a birkák nem dohányoznak. Változik a világ.

Tizennégy éves koromban gyújtottam rá az első cigarettámra, azt sem tudtam, hogyan kell, a város szélén ücsörögtünk valami árokparton, és Pogár haverom kiröhögött, amikor az egyik kezemben tartottam a szál Fluerast, a másikban a gyufát, de nem akart meggyulladni az istennek sem. Szívni kell közben, te marha, mondta, amikor szóhoz jutott.

Ez a szakasz két hétig tartott, amikor is anyám este, már lefekvés után benézett még hozzám, és valahogy megérezte a szagát. Te cigarettáztál, mondta vészjóslóan. Ugyan már, mondtam, most jövök Mamától – a nagymamámtól, de mi így mondtuk –, tudod, hogy Sanyi bátyámnak állandóan ott lóg a szájában, szerintem azt érzed. Hm, mondta, mutasd csak a kezedet. Eszembe sem jutott volna, hogy ezt így is lehet csekkolni – semmi lehelj rám! –, kis híján elájultam. Emeltem rémülten a jobbot, de anyám megállított: nem azt, a másikat. Oké, adtam a balt. Na jól van, aludj akkor, de meg ne tudjam, hogy mégis. Fogalmam sincs, hogy meg akart-e menteni a leleplezéstől, vagy azt hitte, hogy át akarom verni – kinek volt ahhoz esze halálra váltan –, de fix, hogy a jobbal lebuktam volna, mint Zoja Koszmogyemjanszkaja. Végül is célt ért, úgy megijedtem, hogy aztán másfél-két évig nem nyúltam cigarettához.

Ez egy nosztalgikus és olvasmányos hosszúposzt a dohányzás ártalmairól

Kilencedikesek voltunk, amikor lebontották a régi iskolánk épületeinek nagyobbik felét, és elkezdtek újat, modernet építeni. A munkákban mi is részt vettünk, amikor csak lehetett – a rombolás hetei voltak a legizgalmasabbak, úgy karatéztük szét tenyéréllel a tetőcserepeket, mint a pinty –, az ingyen munkaerő adta magát, nem egyszer, nem kétszer vittek ki bennünket órák helyett a város határába, a téglagyárba, megpakoltuk a teherautót, vártuk, hogy forduljon, nem rohant az idő sehova.

Akkor már a fiúk nagy része szívta és fújta – talán hárman-négyen nem, a sportolók –, rágyújtottam én is. Az volt a durva, hogy jólesett. Nem is értem, hogy csináltam, de nem lettem tőle rosszul kezdetben sem, frissnek, ízletesnek éreztem a füstöt – magamat pedig sokkal kevésbé szerénynek, mint amilyen voltaképpen voltam.

Erről már itt, a Cinken is írtam, hogy azon a nyáron életemben először eltölthettem két hetet Magyarországon, Hajdúszoboszlón, és vásároltam egy csomó cigarettát: Dunhillt, Winstont, Kentet, Pall Mallt, de Helikont és Sopianae-t is, mind sokkal klasszabbak voltak, mint a bolgár Rodopi és Opal, a moldáv Kisinyov vagy Zolotoje Runo, a lembergi Orbita vagy Koszmosz, a mezítlábas Verhovináról és a Pamirról nem is beszélve. Akkor, a 80-as évek elején nem sörös-, hanem cigarettásdobozokat gyűjtöttek mifelénk, volt alibim. A kis kollekció a könyvespolcra került, óvatosan húzogattam ki a csomagokból a szálakat, első és második ránézésre sem tűnhetett fel, hogy egyre kevesebb bennük a tartalom.

Ez egy nosztalgikus és olvasmányos hosszúposzt a dohányzás ártalmairól

Tizedikben, 1983 januárjában Leningrádba utaztunk iskolai kirándulás keretében. Vonattal mentünk, egy nap és egy éjszaka Moszkváig, még egy éjszaka Szentpétervárig, ettünk, ittunk, olvastunk, ki-kimentünk a kocsik végébe rágyújtani. Találkoztunk két kazah sráccal, egyetemisták voltak, jó arcok, jobban beszéltek oroszul, mint mi, az egyik mondta is, nem kazah ő már, és nem is szovjet, hanem orosz, a másik nevetett, haha, csak szeretnéd, soha nem leszel az, kazah maradsz örökre.

A Dvorec Mologyozsi szállodában laktunk, tizensok emelet, rengeteg szoba, rengeteg bár és kávézó, egy este beültünk az egyikbe Lőrinc Sanyival, ott maradtunk hajnalig, megittunk két Pepsit – szovjet gyártmányt, nagy dolog volt az, mifelénk nem lehetett kapni –, elszívtunk másfél doboz Leningrádot, megbeszéltünk a világot és az életet.

Nyáron felvettek az ungvári egyetemre, eleinte hetente jártunk haza, minden szombaton, később ritkábban, öt óra volt az út. Ha nem siettünk vissza, úgy éreztük, ellóghatunk egy-két előadást, akkor csak hétfőn reggel, a hatos lembergivel utaztunk fel a nagyvárosba. Így futottunk össze Takács Ferivel, néhány évvel idősebb volt nálunk, úgy rémlik, Tartuban tanult, állatorvosnak vagy agronómusnak. Mi harmadosztályon utaztunk, ő hálókocsiban, áthívott, dumáltunk, megkínált balti Marlboróval, abban a néhány percben voltam a legmenőbb srác egész életemben. Ez faktum. A Marlborót nem adták ingyen, 1,50-be került, közben egy Koszmosz 60, egy Orbita 40 kopejkába fájt mindössze.

A hadseregben – 1984 nyarán vittek el – az Orbita is jólesett volna, de a havi 7 rubeles juttatásból hogy futotta volna ilyesmire, maradt a mezítlábas Asztra 25 vagy a Prima 16 kopejkáért, utóbbi olcsóbb volt, de sokkal jobb, épp ezért nem mindig lehetett kapni. Na ott aztán egészen biztos volt, hogy nem addig tart egy csomag, amíg elszívod, hanem addig, amíg el nem osztogatod, ha minimum a felének a füstje a te tüdődet mérgezte, már elégedett lehettél. Meg hát egy-egy szál sem volt a tied rágyújtástól elcsikkesülésig, mindig jött valaki, adj egy szippantást, és adtál, hisz legközelebb te kértél.

Minden munka tisztességes cigarettaszünettel kezdődik, tartotta a mondás, alkalmaztuk is, amikor csak mód volt rá. Érdekes, a vége felé mégis került valahogy pénz füstszűrősre, az utolsó fél évben csak olyat szívtam – Orbitát Grodnóban, Fehéroroszországban is gyártottak, nemcsak Lembergben –, és megfontoltabban osztogattam. Öreg voltam, mint az országút, megtehettem.

Ez egy nosztalgikus és olvasmányos hosszúposzt a dohányzás ártalmairól

Először 1990 telén szoktam le, ez két hónapig tartott, utána hol szívtam, hol nem, megkönnyítette a dolgomat, hogy akkor már semmit sem lehetett kapni az ungvári boltokban – halkonzervből is csak kb. kétfélét –, feketén meg minden tízszer annyiba került. A későbbi Petőfi téren – akkor még Újraegyesülésnek hívták, ami Ukrajna és Oroszország 300-egynéhány évvel azelőtti összeborulására utalt, nem Kárpátalja elcsatolására – álltak az árusok, és bár nem mondták, hogy cigi-cigi-cigi-cigi, nem merték, lerítt róluk, miért ácsorognak ott. 1991 februárjában aztán átslisszoltunk Magyarországra, néhány hónappal később munkám és fizetésem lett, kezdődhetett a Multifilter-korszak.

Másodszor 1995 nyarán szoktam le, ekkor már két és fél évig húztam. Nem adott sok örömöt a cigaretta, és bár nem köhögtetett – mint annak idején Feri bácsit, aki minden napját tízperces tüdő- és légcsőkoncerttel kezdte Técsőn –, mégis okom volt feltételezni, hogy jobb lesz a közérzetem, ha hagyom a fenébe ezt a hülyeséget. Különben is azt mondta M. S., aki okos ember volt – ma is az –, hogy a dohányzás primitív szokás.

Hát jó, mondtam, nézzük csak, mi lesz ebből. Komolyan állítom, hogy nem volt nagy kunszt, nem számoltam a napokat, sem a hónapokat, és bár akkor még sörözések-bulik alkalmából akadtak nehézségeim, tartottam magam szigorúan. Továbbá híztam tíz kilót. Egész addig tartottam magam, amíg a beregszászi színház társulatával – Vidnyánszky Attilát akkor még nem sokan ismerték Magyarországon – el nem indultunk Moszkvába. Vendégszerepelni mentek, én meg velük, riportozni, tíz évvel azelőtt jártam az orosz fővárosban utoljára, és nagyon kíváncsi voltam, milyen lehet, izgalmas híreket lehetett hallani, nemcsak a kalasnyikovos utcai leszámolásokról, hanem a kulturális pezsgésről is.

Busszal mentünk, egy jó kis Ikarusszal, késő éjszaka, azaz inkább már hajnalban értük el az ukrán–orosz határt. Az orosz vámosok azonban nem engedtek át bennünket, valami elképesztő összeget kértek a díszletek, jelmezek miatt, nem is értettük, hogy miért. 36 órát álltunk a határon, Vidnyánszky tízszer hívta fel Moszkvát, állítólag a kulturális minisztériumból is leszóltak, de hiába, a vámtisztek hajthatatlanok voltak. A sok kilométeres busz-, személyautó- és kamionsor mellett anyókák masíroztak fel-alá, gurulós táskákkal, pirogot, forró teát, hideg vodkát árultak. Vettünk pár üveggel a díszletező srácokkal, közvetlen azelőtt, hogy visszafordultunk volna, leültünk kártyázni, toltuk a deciket három nap fegyelmezett alkoholmentesség után egyre-másra. A negyedik vagy az ötödik után, az egyik megálláskor rágyújtottam részegen. Moszkvába végül 2007-ben jutottam el.

Ez egy nosztalgikus és olvasmányos hosszúposzt a dohányzás ártalmairól

Utána már nem 14, hanem csak 4 mg-os Multifitert szívtam, elég volt, bőven. Hogy harmadszor és utoljára mikor szoktam le, arra, érdekes, nem emlékszem pontosan. Hogy nyár volt és augusztus, tuti, de hogy 2001 vagy 2002 nyara-e, gőzöm sincs. Azért biztos az augusztus, mert úgy zajlott, hogy a kisebbik gyermekem (lány, ma már 18) megkérdezte: apu, mikor szoksz le végre. Jó kérdés, mondtam, nézzük csak. Holnap megyek a Szigetre, akkor nem lehet, legyen holnapután. Úgy is lett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta sem járt a kezemben cigaretta, előfordultak egészen elhajlós bulik, amikor igen – sőt alkoholmentesen is rágyújtottam néha, Alekszej Balabanov Háború c. filmjének hatására pl., amiben a főszereplő cigaretta nélkül lényegében nem is látható –, de a klasszik visszaszokás többé fel sem merült.

Minek merült volna? Miért merülne? Dohányozni hülyeség. Háború nincs, béke van, és annyi minden van a cigaretta helyett, ami sokkal-sokkal finomabb, vagy, ne adj isten, hatásosabb. Hogy csak kettőt mondjak: a bor finom, a kávé finom. Gondoljatok bele, hát nem természetellenes otrombaság füstöt vezetni a tüdőtökbe önként, minden kényszer nélkül? Mi az ördög keresnivalója van ott kátránynak és különböző vegyületeknek? És arról még nem is beszéltem, hogy nemhogy egy szippantást kérni, de a csomagot körbekínálni is ósdi és idejétmúlt szokás már, ahogy az az elején ki is derült. Akkor meg?

Múltkor egyébként épp eszembe jutott, hogy vajon rászoktam volna-e, ha:

  • brutális képek és feliratok ijesztegetnek kínhalállal
  • nem olyan őrületesen menő Bogart, Belmondo, Delon és a többiek
  • nincs olyan rohadt erős közösségi karaktere
  • nem olyan csodálatosan szépek a dobozok

Na hát ezt már biztosan nem fogjuk lecsekkolni ebben a különös-kanyargós életben.