Azt hiszitek, hogy a Pannonhalmi Apátsági Pincészetben csuhás bencések sündörögnek szikkadt lopótökökkel a penészes falak és a megfeketedett hordók között a félhomályban? Hát ennél nagyobbat nem is tévedhetnétek. A Cink riportjában feltárul a 21. századi valóság!

Néhány héttel ezelőtt – a nyavalygós borfesztiválos posztom alatt – arra biztattatok többen, hogy hozzam be az újságba a boros tematikát, mert igény, az volna rá. Oké, mondtam erre, aztán elgondolkodtam, hogyan legyen. Annak semmi értelme, hogy őszibarackos-csillámpalás illatokról, földes-édesfűszeres zamatokról, reszelős vagy bársonyos tanninokról, szép ívű vagy itt-ott lyukas kortyokról meg hosszú lecsengésekről meséljek itt nektek – pláne, hogy magamat sem szórakoztatom hasonlókkal rég –, úgyhogy arra jutottam, az lenne a célravezető, ha körbejárnánk az országot. Hiszen eleve be vagyunk szorulva a Bazilika melletti irodánkba és a budapesti szubkultúrákba, amiknél ez az ország sokkal nagyobb, színesebb, érdekesebb. Na és ezt a színességet és érdekességet a boron keresztül viszonylag ügyesen lehet ábrázolni.

Hogy hogy értem ezt? Úgy, hogy a magyar borkultúra minden nyűge és baja ellenére – annyi a gond és a problem, mint égen a csillag, ezeket sem fogjuk elhallgatni, ha úgy hozza a sors – mégis a rendszerváltás szerény számú győzteseinek egyike, és bőven vannak szereplői, akik minden tekintetben 21. századi teljesítményt nyújtanak. A célom így az lett a morfondírozás végén, hogy ennek a sorozatnak a keretében – mert az lesz belőle, szinte fix – ilyen borászokat-pincéket mutassak nektek. Nagyokat, kicsiket, közepeseket. Ne kerteljünk: a kedvenceimet.

Napsütéses időben sokkal szebb kilátás nyílik az apátságra a Babszökő-ültetvényről

Advertisement

Advertisement

A Pannonhalmi Apátsági Pincészettel kezdtünk, aminek több oka van. (Vicces, hogy évek teltek el, mire leesett, hogy ez rövidítve PAP, bár nem csoda – a lassú leesés –, ugyanis a hárombetűs verziót szerintem nem használják.) A több okra visszatérve: egyrészt arról jutottak eszembe, hogy egy-két héttel ezelőtt felavattak ott egy oszlopot, ami arról tanúskodik, hogy a Főapátság nemzeti emlékhely lett – ezt idő híján nem néztük meg –, másrészt arról, hogy itt az október, és mindjárt jönnek a 2014-es újborok. Ezek közül hosszú ideje a fehér St. Martinus a szívem csücske. A PAP mindemellett tipikus sikerpince, ráadásul azok közül való, amelyek nem az első hullámot vagy a legmenőbb történelmi borvidékek valamelyikének lendületét meglovagolva robbantak be a piacra és köztudatba, hanem később indulva zárkóztak az élmezőnybe. Ez eleve megsüvegelendő.

2002 őszén rakták le az alapkövet a borászatban, a 2003-as volt az első szüretük, ma már több mint 300 000 palackot töltenek évente, és úgy eladják az összeset, hogy írmagja sem marad, a nagyobbik felét itthon, a kisebbiket külföldön. A Pannonhalma–Sokoróaljai borvidék a pincészet színre lépése előtt nem volt fent az aktuális magyar bortérképeken. Létezett ugyan, de csak a perifériákon sertepertélt. Hagyományok persze akadtak: magának a Főapátságnak a kommunizmus beköszönte előtt több tízezer hektár földje volt – ennek töredékén termett szőlő, de az sem volt kevés –, amikből 1990 után visszaszerzett valamennyit. Bort a közbeeső téeszidőkben is termeltek. Akkortájt minden régióra kiosztottak valamit, Soproné volt a kékfrankos, Egeré a bikavér, Balatonbogláré a muskotály, Debrőé a hárslevelű, Badacsonyé a szürkebarát – így jutott Pannonhalmának a rajnai rizling. Más kérdés, hogy azokba palackokba csak a legritkább esetben került az, ami a címkékre volt írva.

Az a szép zöld a gyep a látogatóközpont – a volt major – udvarán

Advertisement

Amikor kitalálták az apátok, hogy újjá kéne éleszteni és modern köntösbe öltöztetni a múltat, előbb arra gondoltak, hogy a Pannonhalma központjában elterülő majort kéne visszaszerezni. Csakhogy azt a téeszörökösök megprivatizálták maguknak, és olyan árat kértek érte – mesélte tegnap Liptai Zsolt főborász –, hogy mindenkinek leesett az álla a környéken. Ennek köszönhetően született az első legfontosabb és – később kiderült – leggyümölcsözőbb döntés a sztoriban: az, hogy a várdomb oldalában épüljön meg a komplexum, zöld mezős alapokon. További kényszerítő körülmény volt, hogy a világörökségi helyszín miatt az épület meghatározó-túlnyomó részének a föld alá kellett kerülnie. De ennek is csak a hasznát fölözték le: a földrajzi szűkösség is szerepet játszott abban, hogy – az egri Gál Tibor skiccei alapján, aki 2005-ben fiatalon meghalt – hipermodern, négyszintes, gravitációs, függőlegesen és vízszintesen is mozgatható tartályokat-kádakat, elemeket, födémet tartalmazó feldolgozót építsenek. Hiába – a végén mindig a klérus jár jól.

A feldolgozóüzem épülete

Azóta mégis sikerült megszerezni a majort – a tíz évvel korábban bedobott ár töredékéért –, fel is újították gyorsan, idén nyáron adták át, látogatóközpontot csináltak belőle, amely kávézót, éttermet, szőlős-boros állandó és különféle tematikájú időszaki kiállításokat tartalmaz, és baromi jól néz ki, egy tisztességes darabka 2014 az egyenetlen nívójú vidéki Magyarország közepén. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kb. öt éve megnyitott, dettó a főapátság által menedzselt Viator étterem is jól megy – a gasztrobuzik szerint egy vetélytársa van a régióban, a győri La Mareda –, akkor végképp helyes megállapítani, hogy nemcsak a lelki élethez értenek Pannonhalmán. Egyvalami azonban továbbra is hiányzik: a színvonalas szállás, amivel rá lehetne bírni az évente odalátogató százezer turistát, hogy ne csak a könyvtárt nézzék meg, ne csak egyenek és igyanak, ne csak néhány órát töltsenek el a városkában – hanem legalább egy éjszakát is pluszban. És akkor többet is ihatnának.

Advertisement

Ebből is látszik, hogy nem minden papsajt – talán majd egyszer –, ezért visszatérnék a borokhoz. A Pannonhalmi Apátsági Pincészetnek néhány négyszögöl híján 50 hektár szőlője van, mindent betelepítettek, minden termőre fordult, elégedettek ennyivel, nem akarnak többet. A kétharmadán fehérszőlő van (rajnai rizlingből a legtöbb, de nem a kádár-kori szellem kísértése, hanem a nemzetközi perspektívák miatt), az egyharmadán kék (főként pinot noir), és az alapválaszték rendesen beállt. Hogy tényleg mostban és jövőben gondolkodnak Liptai Zsolték, azt a borok minősége és karaktere is visszaigazolja. Egyet mondok: az elsők között volt a PAP, amely parafa dugók helyett csavarzáras palackokba töltötte a friss fehéreket, amitől az első ilyen évjáratban még az avantgardista Bortársaság is megrettent. (Azóta meg mi van? Az, hogy friss fehéret vagy rozét én pl. dugósból már nem is veszek.) Ma már csak a vörösöket fázzák, bár amikor megkérdeztem, hogy a pinot noir miért nem csavaros még – az újvilágban már végbement a váltás –, akkor kiderült, Liptai forszírozta ezt, de egyelőre leszavazták a többi döntéshozók.

Mielőtt félreértenétek, nem gondolom, hogy mindent ki kell hajítani, ami régi, marha nagy tisztelője vagyok mindazoknak a kis-közepes kézműveseknek is, akik a leghagyományosabb módokon készítenek csodás dolgokat az országban. Ám a lényeg az, hogy a bor konkrétan finom legyen. Nem néha vagy többnyire, hanem mindig. Különben semmi értelmük. És a PAP-borok éppen arról szólnak, hogy bármikor le lehet venni a polcról bármely palackjukat, nincs csalódás, istenkáromlás, fogcsikorgatás, az van bennük, aminek lennie kell. A rizling rizling, a tramini tramini, a pinot noir pinot noir, illatosak és ízletesek, az egyik évjáratban savasabban és élesebben, a másikban lágyabban és kedvesebben, de tavaly is, idén is és jövőre is okék. Innen indulunk, ugye, minden egyéb a ráadás. Viszont ha még itt sem tartunk, akkor cseszhetjük.

Pinot noir

Advertisement

Na jó, de hol tart a Pannonhalmi Apátsági Pincészet ez idő szerint? Most, október legelején el lehet mondani, hogy a 2014-es évjárat nem hősköltemény. Nem kell rá keresztet vetni, de imákba sem fogja foglalni őt senki. A mennyiség szűk kétharmada az átlagosnak, egyik-másik dűlőt alig lehetett megmenteni, ha egyáltalán. Előbb a trópusi esős nyár tette be félig az ajtót – lisztharmattal, más betegségekkel –, utóbb az őszi csapadékok toltak rajta még egyet. A már majdnem érett szőlőszemek egy része úgy megszívta magát vízzel – mutatta a telefonján Liptai Zsolt –, hogy megrepedtek, felrobbantak, lefolytak a fürtökről, elpenészedtek. Ezzel együtt lesz, ami finom lesz – és szerencsére nem olyan savas, mint a legendásan kőkemény 2010-esek voltak –, a tartályokból mustként, illetve erjedés közben kóstolt sauvignon blanc-ok, olasz- és rajnai rizlingek legalábbis ezt ígérték.

Épen maradt szőlőszemek

Kóstoltunk kész dolgokat is, tizenhármasokat, tizenketteseket, tizenegyeseket. Hibátlan mindegyik, csak a kérdés, hogy

Advertisement

Advertisement

  • a rajnai rizlinget (gerinces, tiszta ízű, ropogós, lendületes, a 2004-es apátsági volt az első Magyarországon, amiről azt írtam egykor, igen, ez végre tényleg rajnai rizling)
  • az olaszrizlinget (rá kéne menniük a magyaroknak rendesen, csak jót lenne szabad csinálni belőle)
  • a traminit (illatos, ízben nem annyira szórakoztató, de ha rozés vagy irsais lány lennék, és lépni szeretnék valamerre, erre mennék)
  • a pinot noirt (a pannonhalmi a legjobbak közé tartozik Magyarországon)
  • vagy a komolyabb vörösborokat (a bencések szertartásaiban járatlanok számára mókás nevű Infusio a legmenőbb vörös yuppie- és bankárborokkal is állja a versenyt, jóval kevesebbért, bár ő sem olcsó)

szeretitek, óhajtjátok, illetve bírjátok megfizetni.

2012-es Infusio, 70% merlot, 30% franc, fahordóban érlelve

Advertisement

Hogy szabadjára engedjem a bennem szunnyadó ősborbloggert végképp: nekem most a rajnai, a Hemina nevű fahordós-csavarzáras fehér (többfajtás házasítás, kategóriákkal frissebb és gyümölcsösebb, mint régebben, amikor még csak elkezdtek kísérletezni vele), a pinot noir (mint mindig, rajongok a szép csillogó színéért, meg mindenéért) és a sűrű, mégsem nehézkes Infusio jött be főként.

Bónusz: tudtátok, hogy mi a kőműves legnagyobb ellensége? Én már tudom, Liptai Zsolt elmondta – kétszer is –: a függőleges, a vízszintes, a derékszög és a határidő.

Na és a borászé vajon mi? Nem, nem a borblogger – bár adná magát –, hanem a bürokrácia, az alföldi lobbi és az időjárás. Na jó, utóbbi nemritkán a barátja is tud lenni.


További képeink az apátsági borászatból

A látogatóközpont pincéje:

Egy 1922-ben épített beton erjesztőkád:

A többszintes szőlőfeldolgozó üzem kádjai és tartályai:

Acéltartály belülről:

Prés:

Hi-tech rend:

Még erjed az új bor, de már finom:

Fehér és vörös:

Apátsági kékszőlő:

Fotók: Nagy Attila/Cink