Az utóbbi időben kevésbé szokás odafigyelni arra, ami ebben a szomszédos országban zajlik, pedig az van, hogy még csak most jön a java. Nem is az az érdekes, hogy tartós lesz-e a tűzszünet, hanem sokkal inkább az, mi történik az október 26-án esedékes választásokon.

Amikor legutóbb írtam erről – pontosabban csak reblogoltam röviden John Mearsheimer geopolitikai indíttatású elemzését –, élénk vita bontakozott ki a poszt alatt. Főként azzal kapcsolatban, hogy jó, nem teljesen mindegy, hogy provokálták-e az oroszokat, vagy maguktól aljas szemetek, de valójában mégis az a fontos, hogy mit szeretnének az ukránok. Mármint az ukrán emberek. Maradni-e az oroszok szárnya alatt – vagy Európához közeledni.

Hát ezzel nagyon nagy hülyeség lenne vitatkozni. A magam részéről – bizonyára elhiszitek ezt nekem – semmit sem szeretnék jobban annál, mint hogy Ukrajna legyen az új Románia, vagy legalább az új Szerbia. Már csak az a kérdés, hogy ez lehetséges-e.

Advertisement

Az elméleti válaszom stabil, és érzelmileg sem lehetek nem optimista, a gyakorlati viszont napról napra változik. Mostanában sajnos romlanak a tendenciák, a privát grafikonom konyul lefele, mint a pinty. Igaz, már a konfliktusok elején – amikor még nem a harcok folytak Kelet-Ukrajnában, hanem a tüntetések a Majdanon – sem láttam felhőtlennek a kilátásokat, az egykori narancsos forradalom nyavalyás tanulságai óvatossá tettek.

Messze járunk már, de idézzük csak fel a tél történéseit. Szerintem bátor és szép dolog volt kikergetni a hatalomból Viktor Janukovicsot, a seggfej ukrán elnököt. Itt azonban nem árt ismét megpróbálni tisztázni egy félreértést. Janukovics nem Vlagyimir Putyin, hanem a keletukrán oligarchák meghatározó csoportjának a bábja volt – és az az elit, amely két és fél évtizeden át nyomorgatta az országot, kétségkívül megérett a pusztulásra. Ezt meg már annyiszor leírtam, hogy szinte szégyellem újra elővezetni: a harc, ahogy a narancsos időkben is, nem annyira a nyugatos és az oroszbarát erők, hanem a "jó" és a "rossz" milliárdosok közt zajlott. A tíz év előtti narancsos események egyik meghatározó – leegyszerűsített és kiábrándult – olvasata utóbb az volt, hogy a milliomosok legyőzték a milliárdosokat. A Porosenkók erősödtek, az Ahmetovok gyengültek. Ám ez a verzió csak ideig-óráig állt meg, hiszen lényegében senki sem bukott a nagyok közül – brancsoktól, erőcsoportoktól, klánoktól függetlenül nyeregben maradtak nemcsak a fent említettek, de a Pincsukok, a Firtasok, a Taruták, a Medvedcsukok és a Kolomojszkijok is mind –, voltaképpen csak Julija Timosenko szopott szokatlanul masszívat azzal, hogy a végén be is börtönözték szerencsétlent.

Hirtelen el is érkeztünk ezeknek a napoknak és a most kezdődött ősznek a legalapvetőbb dilemmájához. Gondolom, kitaláltátok már: ez a dilemma nem arról szól – legalábbis rövid távon –, hogy Európa vagy Oroszország része lesz-e Ukrajna. Hanem arról, hogy megteremtődik-e a sansz az érdemi elitcserére – ami történetesen Ukrajna románializálódásának vagy szerbializálódásának az első meghatározó feltétele lenne.

Advertisement

Az ukrán elit ugyanis olyan gyalázatos teljesítményt nyújtott 1991 óta, amihez foghatót el sem tudtok képzelni. Gyurcsány vagy Orbán tényleg és minden kétség nélkül ezerszer-milliószor volt jobb bármelyik ukrán elnöknél vagy miniszterelnöknél. Ez axióma, és egyszerűen nem képezheti vita tárgyát. Ahogy ott loptak és balfaszkodtak, úgy lopni és balfaszkodni senki és sehol nem tud Európában. Nem ismerem pl. Albániát – de ott sem!

Petro Hojsz ungvári ukrán újságíró – akinek direkt a Cinknek írt cikkeivel már korábban is találkozhattatok – az alábbi minikommentárt küldte nekem este:

Ukrajna új parlamentje katonákból és oligarchából áll majd. Petro Porosenko államfő pontosan értette, hogy a hatalom megtartásához lojális parlamentre van szüksége, csakhogy egy meccset elveszített politikai ellenfeleivel szemben. Nem ment át a Radán a törvényjavaslat, amely lehetővé tette volna, hogy az októberi rendkívüli választásokon pártszövetségek, blokkok is induljanak. Porosenko korábban létrehozott pártját, a Szolidaritást senki sem ismerte Ukrajnában, ezért az elnök személyes népszerűségére alapozva abban bízott, hogy Petro Porosenko Blokkja sokkal jobb eredményeket érhetne el. A megoldás a kudarc ellenére adta magát: egyszerűen átkeresztelték a pártot, amelyet most már úgy hívnak, hogy Porosenko Blokkja. Ez egy ideiglenes és mindenfajta eszmétől-ideológiától mentes formáció, amely várhatóan messze a legtöbb mandátumot szerezheti.

Nem ez az egyetlen abszurd ukrán választási jelenség. A támogatók-szavazók számának maximalizálása érdekében a pártok olyan embereket tettek választási listáik első pozícióiba, akiknek korábban közük sem volt a politikához, és fogalmuk sincs a törvényalkotás folyamatáról. A Majdan aktivistáiról és a kelet-ukrajnai háború katonáiról van szó. Egymás után bukkantak fel a névsorokban a fronttudósítások főszereplőiként nagy népszerűségre szert tett harctéri parancsnokok. Julija Timosenko Batykivscsinája volt a legmerészebb: listája első helyén a repülős Nagyija Szavcsenko áll, aki jelenleg egy orosz börtönben várja sorsa jobbra fordulását.

Az ukrán választási rendszerben a képviselők egyik fele listán kerül a parlamentbe, a másik felét egyéni körzetben választják. Miközben a listákról a háborús hősök jutnak a Radába, a körzetekben azok nyerhetnek, akiknek van pénzük ahhoz, hogy megvásárolják a szavazatokat. Egy szavazat nem hivatalos ára jelenleg 200 hrivnya körül van, ez nagyjából 10 euró. Meglepő vagy sem, Porosenko pártja is felvonultat ilyen jelölteket. A legfurcsább kép éppen Kárpátalján rajzolódik ki. Jurij Lucenko, a Porosenko-blokk elnöke nemrégiben mutatta be a megyében induló jelölteket. Hat körzet van, közülük háromban három testvér indul, a negyedikben egyik unokatestvérük. A Baloha fivérek és Vaszil Petyovka sikere garantált, senki sem kételkedik győzelmükben. A munkácsi Baloha klánt mindenki jól ismeri Kárpátalján, nagyobb tőkéje senkinek sincs a megyében.

Azt viszont, hogy a katonai-oligarchisztikus parlament mennyire lehet majd hatékony, egyelőre senki sem képes megjósolni.

Azt én teszem hozzá, hogy Baloháék nem a semmiből jöttek, évtizedek óta sertepertélnek a hatalom környékénés a kellős közepében is. Viktor például volt már miniszter és a köztársasági elnöki titkárság vezetője is a 2000-es évek első évtizedének második felében.

Advertisement

De vajon hová tűntek a többiek? Az igazán nagyok? Kb. sehová. Szinte mindenki felbukkan valamelyik parlamentbe jutásra esélyes erő környékén. Szergej Ljovocskin (aki az utolsó pillanatokig vezette a Janukovics-adminisztrációt) és Dmitro Firtas (akiről az Emfesz-sztori mellett tavaszi ausztriai őrizetbe vétele kapcsán is hallhattatok) például egyszerre több vasat tartanak a tűzben. Egyrészt szponzorálják a Régiók Pártja romjain létrejött új formációt (magyarul kb. így hvják: Ukrajna Felvirágoztatásának Pártja), másrészt egyes hírek szerint a Radikális Pártot is, amelyet Oleg Ljasko, a hírhedt harctéri parancsnok vezet, és amely a második legnépszerűbb erőnek sejlik most. Firtast hírbe hozták a Porosenko-blokkal is, főleg annak alapján, hogy ismert és nem tagadott üzleti kapcsolatai voltak – vannak? – Vitalij Klicsko bokszvilágbajnok-főolgármesterrel, aki a Porosenko-blokk listavezetője lesz. A Sahtar Donyeck-tulajdonos donyecki megamilliárdos Rinat Ahmetovról keveset hallani mostanában, talán csak annyit, hogy Ljovocskinnal tárgyalgat a politikai együttműködés lehetőségeiről. A tél, a tavasz és a nyár legnagyobb nyertes oligarchája, Igor Kolomojszkij – önkéntes zászlóaljak sorát fegyverezte fel és pénzeli – Porosenkóékat támogatja, és közben építi saját feudális kiskirályságát Dnyepropetrovszkban és környékén.

Mindezek alapján milyen lesz tehát az ukrán parlament?

Magam is meglepődtem, mire jutottam: úgy létrejön ott október 26-án a centrális erőtér, hogy attól még Orbán Viktor is megnyalhatná mind a tíz ujját. Az új parlamentben nemigen lesz ellenzék. Azaz csak minimális lesz. A közvélemény-kutatások számai változgatnak, de az már valószínű, hogy a legtöbb mandátumra értelemszerűen Petro Porosenko számíthat, őt követhetik Oleg Ljasko radikálisai, továbbá beférhet Julija Timosenko Batykivscsinája és az őt faképnél hagyó Arszenyij Jacenyuk–Olekszandr Turcsinov (a miniszterelnök és a házelnök) Népi Frontja éppúgy, mint – oppozíciónak, azaz dísznek – a keletukrán Szergej Tyihipko Erős Ukrajnája. Dupla zárójelben: Oleh Tyahnibok ultranacionalista Szvobodája nem látszik, míg Dmitro Jaros, a Jobboldali Szektor atyaúristene egyéniben indul. Ennyit a fasisztákról. (A vonatkozó fotón amúgy egy kisebb lembergi demonstrációt figyelhettek meg.)

Advertisement

Na és aztán ezek – a felsorolt bejutásra esélyesek – elkezdhetik osztani egymás közt a kártyalapokat, a hatalmat, a pozíciókat. Azt, hogy milyen irányokba kezdik el taszigálni-rángatni Ukrajnát, meglátjuk, ha megérjük.

Hogy is kezdtem? Az a legfontosabb, hogy maguk az ukránok mit szeretnének?

Kicsit korrigálnék rajta: a legfontosabb, hogy mit kapnak. Messzebbre most nem mennék. Később még lesz rá okom, hogy menjek.

Fotók: Sean Gallup/Getty és Spencer Platt/Getty