És majdnem egyszerre jelentek meg. Sőt, stílusban sem áll olyan őrülten távol egymástól a Django Django és Jacco Gardner, mindkettő egyik kedvenc zsánerem, a pszichedelikus pop ilyen-olyan verzióit játssza. És mindkettőnek ez a második lemeze. És mindkettő jó is?

Az utóbbi évek egyik legkellemesebb meglepetése volt az első Django Django-lemez három évvel ezelőtt. Vesszőparipám, hogy a brit pop/rock mezőny indie-nek csúfolt szegmense többségében tisztességes, de halálosan unalmas zenekarokból áll, kezdve a Wild Beaststől a Maccabeesen át a Bombay Bicycle Clubig, amelyek mintha törekednének rá, nehogy véletlenül megjegyezhető dallamokat írjanak.

Advertisement

A súlytalan finomkodás közepette jelent meg 2012-ben a Django Django és az Alt-J is, mindkettő elég markáns és a divatostól elütő dallamvilággal, ráadásul olyan vokálharmóniákkal, hogy már önmagában ezekkel megvásároltak volna. Az Alt-J tavalyi lemezéről azonban már nagyrészt eltűnt a varázslat, és amikor megtudtam, hogy lesz új Django Django az idén, kicsit tartottam tőle, hogy ők is visszasüllyednek a masszába.

A Born Under Saturn lemez szerencsére elkerüli a legtöbb buktatót: megmarad a Django Django összes fontosabb stílusjegye, és a skót zenekar mindenképp jól jön ki ebből. Ami kicsit csalódást okozott, hogy az első lemez jóval változatosabb volt, itt pedig valahogy mindegyik számot felhúzták ugyanarra a sablonra: valami groove-os, gyakran szintis alap, és előbb vagy utóbb mindegyikbe beúszik egy hipnotikus, a hatvanas évek pszichedelikus popját idéző kórus, amikért ha valaki, én tényleg megbolondulok, de a lemez dalait sokadik hallgatásra sem bírom igazán megkülönböztetni egymástól.

Azt mindig el szokás mondani, hogy a dobos/producer David Maclean bátyja, John az ezredforduló egyik legegyénibb brit zenekarában, a Beta Bandben játszott, és a Django Djangón ez hallatszik is, noha itt még inkább igaz, hogy abból a társaságból a Simian az igazi előkép, különösen a második album, mielőtt Mobile Disco lett volna belőlük. A Django Django azt a receptet tökéletesíti most, de ennél komolyabb ambíciót egyelőre nem árul el.

Advertisement

Itt tökéletesen megfér egymás mellett a hiphopos/dubos basszus, a house zongora, a funkos alapok, az afrobeates ritmusok és a Beach Boys/Hollies-énekmelódiák, de a lemez kétharmadánál már azt érzem, kicsit jó lenne valami változatosság, vagy legalább egy-két szám lemaradhatott volna, hogy ne legyen ennyire tömény, hiába tetszik csaknem minden.

Azért külön-külön így is tökély a dalok nagy része: nekem a kedvenceim a már-már gregorián szépségű First Light mellett a slágeres Shot Down, a bukolikus kórust disszonáns billentyűshangokkal színesítő Found You, na és a zongorás Pause Repeat, de majdnem az egész lemezt felsorolhatnám, nehéz különbséget tenni a dalok közt tényleg. Szóval egyben kicsit túl sűrű, és egész biztos vagyok benne, hogy ennél is jóval több van ebben az együttesben.

Jacco Gardner egy évvel a Django Django után mutatkozott be: a Cabinet of Curiosities kevésbé volt eredeti, viszont meghökkentő tehetségről tanúskodott. Egy 24 éves srác egy holland kisvárosban majdnem tök egyedül vett fel egy csodaszép és kicsit elvarázsolt albumot, tele tisztelgéssel a 60-as évek második felének barokkos-pszichedelikus popzenéje előtt.

Gardner esetében nyilvánvaló volt, hogy ezt a trükköt még egyszer nem játszhatja el, valamilyen irányba el kell indulnia, különben örökre bent ragad a hatvanas évekes nekrofíliában. Ő pedig azt választotta, hogy a hetvenes évek egyszerre retrós és futurisztikus hatású filmzenéit is beemeli a mixbe, fura billentyűshangokkal, kicsit olyan modernebb zenekarokat idézve, mint a szépemlékű Broadcast. Persze csak módjával.

Az irány tehát nem rossz, a megvalósítás viszont kicsit biceg: míg a Django Django esetében a túl sűrű lemez volt a probléma, itt azt érzem, hogy különösen a lemez második fele súlytalan, kellemes kis számok pötyögnek a semmibe. Főleg úgy, hogy tízből négy instrumentális.

Advertisement

Így is vannak jó dolgok ezen a lemezen bőven, főleg az elején, és még mindig kevesen csinálják a pszich-pop dolgot olyan jól, mint Gardner, de ő most megelégedett a nyárias, kicsit folkos (halkan mondom, háttérzenés) jelleggel, ami persze rengeteg élethelyzetben jól tud jönni. Mindjárt másfél hét múlva Bécsben, ahol mindketten ott leszünk a koncertjén. Ő is, én is.