Mindig mondom, hogy a szabályok azért vannak, hogy meghágjuk őket – de ez alól a helyesírásiak és közlekedésiek kivételt képeznek. Aztán ma reggel jutott eszembe, hogy hiába nagy a pofám, én sem tartom be ezeket sem. Ideje véget venti ennek a szabadosságnak!

A helyesírás nem tartozik a témához, arra figyelek nagyon, csak nem mindig sikerül a nagy kapokodásban. Hanem a közlekedés, az más.

Advertisement

Arra is figyelek nyilván, autóval például nem pattogok, még az is nagyon-nagyon ritkán fordul csak elő, hogy a magyar népszokásokat követve átcsúszok a zöld-sárga-piroson, szoktak is káromkodni mögöttem, meg kilőnek sávváltva, ha tudnak, amikor már látszik, hogy lassítok, mint egy mazsola. Biciklizni sajnos nem szoktam, így azt nem tudom, hogy mit csinálnék, ha két keréken szembesülnék a vonatkozó kihívásokkal:

Viszont az történt nem sokkal ezelőtt a Délinél, hogy szokás szerint nekiindultam a zebrának, amikor az autóknak már piros volt, de nekem sem volt még zöld. Egy ötévesforma kislány várt ott szintén, nagymamástul, és el is kezdett sivalkodni, hogy hát még piros. A túloldalon utolértek, mert igazítanom kellett a cókmókomon, és a kislány konkrétan beszólt! Mosolyogva! Sajnos nem értettem, hogy mit, de nagyon mókás volt.

Advertisement

Ezek után nem tehettem meg, hogy nem gondolkodom el ezen a kardinális társadalmi-kulturális porblémán!

Hadd meséljem el – az életem nyitott könyv –, hogy a szülővárosomban összesen egy közlekedési lámpa volt, ami állandóan csak sárgán villogott, úgyhogy akkor még nem kellett szembesülnöm ezzel a kihívással. Ungváron már volt rengeteg, és ott tanultam meg, hogy akkor megyünk, amikor lehet, és nem akkor, amikor szabad. Érdekes, hogy egyszer, amikor 1987-ben Debrecenben jártam, a vendéglátóm visszarántott a start pillanatában, hogy hé, nem látod, hogy piros. Egyrészt csodálkoztam, másrészt szégyenkeztem is, hogy ilyen bunkó külföldi faszparaszt vagyok, lesír rólam.

Aztán elmúlt ez, annak rendje-módja szerint. Egészen máig szinte eszembe sem jutott – bár az is igaz, hogy a családom tagjai általában szidalmazni szoktak, ha pirosba mozdulok.

Mindegy, a lényeg, hogy most – a kislány miatt – végre rájöttem: nincs hova sietni! Az élet megvár! Úgyhogy ehhez fogom tartani magamat, és remélem, egyszersmind sikerül jó példát mutatnom ezzel a magyar emberek minél szélesebb körének is!