Egy év Meki nélkül

Csirkebőrt sokat ettem tavaly, de Big Mac-et egyet sem: 1991 óta 2013 volt az első év, hogy egyszer sem ettem McDonald’s-ban. Gyorsan rájöttem, hogy modern városlakóként ezzel nagyon szokatlan dolgot csináltam.

Az első budapesti Mekik idején elővárosi kisfiú voltam, úgyhogy a világ egyik legérdekesebb vállalatának ételeivel 1992 februárjában találkoztam először, amikor a nagybátyám elvitt síelni és visszafelé megálltunk harapni valamit Németországban. Sajnos az első szendvicsemre nem emlékszem, de annyira megtetszett, hogy rögtön kértem egy másodikat, ami egy Filet-O-Fish volt. Bejött. Fél évvel később szüleimmel Amerikába költöztünk, ahol nem gyakran, de azért rendszeresen beugrottunk a lakásunktól néhány perc autózásra található frencsájzba, az 1993. március 15-i nagy keleti-parti hóvihar után 93 centért árult dupla sajtburgerből például rengeteget bevágtam. Az apám a Popeyesért volt igazán oda. A Popeyes olyan, mint a Kentucky Fried Chicken, csak sokkal prosztóbb és sokkal jobb.

A Meki akkor vált igazán az életem részévé, amikor 1998-ban elköltöztem a szüleimtől és hirtelen egyedül kellett levezényelnem az étkezéseket. Nem ezért volt a második kecóm az oktogoni éjjel-nappali McDonald’s-szal szemben, de azért nem tiltakoztam. A hírhedt lövöldözés után pár héttel költöztem oda, és onnan állítottam elő életem talán legkreatívabb McDonald’s-alapú vacsoráját: hajnali kettőkor vásároltam egyet a csak éjszaka kapható (!) duplahúsos (!!) McRoyal szendvicsből (!!!) – ami nem más, mint a legendás amerikai Double Quarter Pounder with Cheese –, felvittem a lakásba, és egy frissen felvágott ananászt valamint egy üveg türkizkék Powerade izotóniás italt fogyasztottam hozzá. Ostoba tulok vagyok a konyhában, de erre a kombinációra azóta is büszke vagyok.

Egy év Meki nélkül

Lehet ezt még kapni Magyarországon? Fotó: McDonald’s

Évekkel később laktam ennél közelebb is Mekihez, egy csajjal, aki még nálam is rosszabbul főzött, így megismerkedtem a vállalat reggelijeivel is, komplex rutinokat építettem köréjük, természetesen imádtam az undorító benzinkutas kávéjukat is, négy tejszín, négy cukor, volt, hogy ott reggeliztem, ott ebédeltem és ott vacsoráztam, és talán már akkor is sejtettem, abban az őrült, nyomasztó, szikrázó és bonyolult évben, hogy a gyorsétteremlánccal folytatott nászomban ennél már nincs feljebb.

Sose fogom megtudni, hogy az utána következő eseményekből melyik az ok és melyik az okozat. Összejöttem egy másik csajjal, aki éles kontrasztként a legjobb szakács, akit csúcskonyhán kívül láttam, így otthoni étkezéseim néhány hét leforgása alatt a nemzetközi éttermi színvonalnak is a szellemes, kísérletező végébe kerültek. Szintén nem tiltakoztam. Elkezdtem egyre kevesebbszer enni a Mekiben. Először a reggelik koptak ki, aztán a vacsorák, idővel a munkahelyi ebédek is.

A Katrina hurrikánban elpusztult McDonald’s New Orleans-ban. Fotó: Shawn Rossi

Sokáig nem gondolkoztam ezen, annyira nem, hogy a McDonald’s-ra továbbra is az egyetemes emberi kultúra részeként gondoltam, és amikor elutaztam valahova, mindig fontos feladatként kezeltem a helyi McDonald’s felkeresését, a helyi ízek végigkóstolását. Amit ez a néhány évtized alatt a semmiből kinőtt vállalat csinál, az az ipari társadalom legalább akkora és legalább annyira komplex dobása, mint a Toyota Corolla vagy az Iphone: szezontól, földrajztól, éghajlattól és politikai rendszertől függetlenül a világ bármelyik pontján másodpercek alatt elő tudják állítani ugyanazt az ételt. Dehát ezt a primitív kaját bárki meg tudná csinálni, mondhatná a tájékozatlan étkező, tévesen: már egyetlen egyszerű sajtburger is a globális technológiai civilizáció bonyolult összjátéka. A McDonald’s 13 ezredmásodpercenként elkészít és elad egyet.

Aztán rájöttem, hogy mi a bajom: mindig is nagyon szerettem a hasam, Natália sziporkázó ételkultúrájában sütkérezve a hasam még jobban megszerettem, így hirtelen feltűnhetett, hogy a McDonald’s ételei valójában őrjítően unalmasak.

Hogy olyan ezt a kaját enni, mintha Volkswagen Golfot vezetnék és top 40-es slágereket hallgatnék. Természetesen ismerem azokat a cikkeket, melyek a futurisztikus ételfeldolgozásra épülő gyorséttermi ételeket párhuzamba állítják a szintén futurisztikus ételfeldolgozásokra épülő avantgárd csúcsgasztronómiával, de ez sajnos, bár szép elmélet, hülyeség. Életemben egyszer volt módon elfogyasztani egy avantgárd csúcsgasztronómiát kínáló étterem kóstolómenüjét, ahol tényleg furcsa dolgok történtek az alapvetően egyszerű alapanyagokkal, és aminek a végén azt éreztem, hogy élelmiszerekből is lehet olyan magas művészetet létrehozni, mint hanghullámokból, pigmentdarabokból, hegymászásból és betűkből, és hogy én mostantól egy falatot nem akarok enni soha többé. Ezt persze nem tudtam tartani.

A McDonald’s műszaki és logisztikai bravúrja delejező, de nemcsak a művészettől áll távol, hanem a finom kajától is. Nem a színes, a világ magasságaiban és mélységeiben is megmártózó ételkultúra része egy Big Mac, hanem hellyel-közzel 80 000 étkezésünkből egynek elvesztegetése. Amíg emberek is fognak főzni ezen a földön, nem csak nagyvállalati bravúrok, addig mindig kapunk valamit, ami olcsóbb, finomabb, gyorsabb, vagy ezek egyszerre.

Egy év Meki nélkül

Életemben utoljára 2012. október 21-én ettem McDonald’s-ban, nem sokkal azután, hogy óriási felhőszakadásban megmásztam Korea egyik szent hegyét, a Halla tűzhányót. Az étterem Csedzsu szigetének főutcáján van, távol-keleti szokás szerint éjjel-nappali nyitvatartással, házhozszállítós robogókkal. Csuromvizes ruháimat szárazakra cserélve tértem be, nagyon, nagyon éhesen, és eleve kíváncsi voltam, hogy mit adnak ott, mert ekkor már két hete voltam Dél-Koreában, és tudtam, hogy amit ezek az emberek a konyhában művelnek, az a világ egyik csodája. McRoyalt és bulgogiburgert vásároltam kiegészítőikkel és visszavittem a motelbe, a didergő nőmhöz. Mindkét szendvics hervasztóan unalmas volt, mindketten megállapítottuk, hogy ennél jellegtelenebb falatokat azóta nem vettünk a szánkba, hogy megérkeztünk a félszigetre.

Összegyűrtük a papírzacskókat – rengeteg volt! –, kibéreltünk egy kocsit és elhúztunk a tutiba.

A címlapkép William Hundley With Cheeseburgers című sorozatának leghíresebb képe.