Ha minden nehézség ellenére tényleg elmegyünk egyszer a csillagok közé, akkor ahhoz számtalan ember elsőre nem is nyilvánvalóan kapcsolódó munkájára lesz szükség. Szerencsére vannak ilyenek, legszűkebb családomban például rögtön kettő is: az apám és az öcsém.

Az apám

Ha jól tudom, apám akkor esett szerelembe a gímszarvasokkal, hazánk karizmatikus megafaunájának legkarizmatikusabbjával és legmegábbikával, amikor a hatvanas években a barátaival lekajakozott Budapestről a Gemenci-erdőig, ami a magyarországi gímszarvas-populáció egyik központja. Apám genetikus, évtizedekig 16–3 bakteriofágokkal, a Rhizobium meliloti nitrogénkötő baktériumot megfertőző vírusokkal dolgozott. A szarvasokat először csak alkalmanként nézegette, aztán a nyolcvanas évek közepén vett az erdőben egy kis házat, hogy még többet nézegethesse őket. Fényképeket is készített róluk, itt a kedvencem (bunyó.jpg):

A kilencvenes években komoly rendszertani ugrást kivitelezett tudományos munkájának témájában, és szarvasokra váltott a bakteriofágokról. A szarvasok – azon belül is a bikák – az agancsuk miatt érdekesek egy genetikusnak. Az akár tízkilós csontdarabot minden ősszel elhullatják és minden tavasszal újranövesztik – olyan gyorsan, amennyi kalcium nincs a fűben, amit megesznek: az agancshoz szükséges kalciumot saját csontjaikból vonják ki. Nyár elejére egy szarvasbika olyan csontritkulásban szenved, mint egy öregasszony. A nagy különbség az, hogy az öregasszonyokkal ellentétben a szarvasok őszre szemrebbenés nélkül visszaépítik a csontvázukba a kivont kalciumot. Erről az egészről néhány éve készítettünk az Indexben egy kisfilmet Ács Dániellel.

Az emberi csontritkulás visszafordíthatatlan. Különösen nőket érint, a termékeny kor végét jelző hormonális változások miatt, de idős férfiakat is. Az űrben viszont mindenkit. A hatvanas években az amerikai Gemini-programban figyelték meg, hogy az űrhajósok havonta elveszítik csontvázuk tömegének egy százalékát. Ez négyszer gyorsabb, mint a legsúlyosabb időskori csontritkulás csontvesztésének üteme. Oka ismeretlen – valószínűleg a gravitációhoz van köze –, visszafordítani ugyanúgy nem lehet, mint a hormonális csontritkulást, de az biztos, hogy jelenleg pusztán emiatt nem tudnánk messzire menni a Földtől: a csillagok közé vágyó űrhajósok csontvázai még a Naprendszerben összeroppannának saját súlyuktól.

Advertisement

Ha megértjük, hogy a szarvasok miképp tudják visszafordítani saját csontritkulásukat, és ezt a tudást felhasználva gyógyszereket tudunk készíteni, amelyek visszafordítják az emberi csontritkulást, akkor nemcsak idős emberek millióinak az életét fogjuk boldogabbá tenni, hanem egy akadályt is elgördítünk a hosszú távú űrutazás előtt álló akadályok tömkelegéből. Ez még nagyon messze van. Apám, kollégái, tanítványai és munkatársai a szarvasok csontfejlődését szabályozó gének megismerésénél és feltérképezésénél tartanak, ebből a munkából lehet idővel terápia.

Az öcsém

Sajnos sokkal kevésbé vagyok képben azzal, hogy az öcsém pontosan mit csinál, azon kívül, hogy rádiócsillagászként dolgozik a Kagosimai Egyetemen, de aki látta vagy olvasta a Kapcsolatot, annak nyilván nem kell bemutatni a rádiócsillagászatot az űrutazással összefűző, izé, kapcsolatot. Szerencsére azonban az általam űzött blogolás és az általa űzött rádiócsillagászat között is van kapcsolat: mindkét szakma időnként gifekben fejeződik ki. Valamelyik reggel erre az SMS-re ébredtem:

Hála istennek magyarázat is érkezett hozzá, további SMS-ekben:

Kb. Betelgeuse méretű vízfelhők, ahogy az égen mozognak (a számláló bal alul a mérések dátumát mutatja év-nap formátumban, azaz a 94., a 163. és a 248. napon voltak a mérések idén.

A vízfelhők egy Naphoz hasonló, de már nagyon haldokló csillag anyagkilövelléseiben élnek (~300 km/s-mal lökte ki a csillag magából anyagnyalábok formájában az anyagát), most jelenleg kb. 900 AU-ra vannak már a csillagtól ezek a vízfelhők, ami a Plútó távolságának 30-szorosa.

A vízfelhők három ok miatt mozognak (nagyon picit, a skála milli ívmásodpercben van, a Föld forgása miatti mozgást persze levontam belőle már):

  1. A csillag és mi is keringünk a galaxis közepe körül, ez a mozgás legnagyobb része
  2. A vízfelhők távolodnak a csillagtól 300 km/s-mal, ez is jelentős és nagyon gyors
  3. A Föld kering a Nap körül, ezért változik a perspektíva

A végén ezeket a vízfelhőket használom mint markereket, hogy a csillag anyagkilövelléseit tanulmányozzam, ill. magának a csillagnak a fizikai paramétereit és térbeli mozgását, meg életkorát.

Talán nem kíván további magyarázatot, hogy miért fontos tudni majd a jövő csillagközi utazóinak, hogy mi, merre és hol száguld el mellettük 300 km/s-mal.

Advertisement

A képet anyám készítette 1993 júliusában az amerikai Kennedy Űrközpontban. A bal szélen álló, az űrutazáshoz azóta sem konyító harmadik személy én vagyok.