Ez életem első ódája, és rögtön egy randa, nyomi kiscsávóhoz.

Teljesen megértem azt, akit irritál az egész Lionel Messi-jelenség. Egészséges ember csakis erős gyanakvással közelíthet egy olyan figurához, akit Katyusával sorozatlőnek az arcunkba a marketingesek, akibe minden újság összes sportrovata szerelmes, és aki unalmasan sok gólt lő totál faarccal. És eleve tök randa, nyomi kiscsávó mindehhez, aki általában az istennek nem hajlandó mosolyogni. Csak elindul, aztán beteszi, de unottabban, mint egy pornószínész.

Advertisement

Engem ennyire azért sosem irritált, sőt jó ideje az volt az érzésem, hogy óriási mázlim van, önmagában azért, hogy a játékoskarrierje idején élhetek. De magam sem tudtam, miért érzem ezt, nem szoktam én ilyen átszellemült lenni. Aztán az idei focibajnokság elején, vagyis tavaly nyár végén éppen Barcelonában voltunk, és családostul kimentünk megnézni a nyitómeccset a Camp Nouba. Ott aztán egy félidő alatt mindent megértettem.

Messiben nem az a csodálatos, hogy milyen jól vezeti a labdát. Vagy hogy milyen gyors. Vagy hogy úgy fedezi, hogy ember el nem veszi tőle. De még az sem, ahogy egy szinte észrevehetelen testmozdulattal úgy tud megsemmisíteni nála kétszer nagyobb védőket, mintha láthatatlan sokkolót használna. Nem is az, hogy bármikor ellövi ütemtelenül. Még csak az sem, hogy mindezeket a képességeket bármikor szabadon képes kombinálni.

Hanem az, ahogy valami álomvilágban járva ténfereg a pályán, aztán egyszer csak feléled. Ez a feléledés, ez a dimezióátlépés az, ami olyan hatással van az emberre, hogy én most például éppen ódát írok hozzá.

Advertisement

Ezt a tévéközvetítésekben fizikalilag nem lehet látni, csak ha élőben figyeli az ember. Messi a szó hagyományos értelmében nem igazán vesz részt a meccsben. Némileg félrevezető lenne annyival elintézni, hogy álldogál. Inkább bóklászik, de álmodozva, messziről láthatóan valahol egészen máshol – vagy talán sehol sem – járva. Egy kicsit olyan, mint amikor a papám, aki festőművész, épp egy képén gondolkodik, és beszélgetni akar vele az ember. Az egyik piarista tanárom szokása volt odaosonni a padban elmélázó közelébe, aztán felordítani, hogy “CSAK A TESTE!”, amitől az ember ijedtében kiugrott a padból. Hát Messit aztán halálra szívathatná!

Aztán ha a labda 10 méteren belülre kerül, és a Mesternek éppen inspirációja van, egy töredék pillanat alatt feléled, megtelik élettel, és sokkal rövidebb idő alatt, mint hogy te ezt a mondatot elolvastad, már rohan, labdát vezet, cselez, sőt rég be is lőtte.

Ezt a Feléledést megelőző furcsa állapotát szokás leautistázni. Én nem annyira hiszek a közösségi pszichológiában, meg nem is érdekel, hogy hol jár ilyenkor.

A Messi-előadás lényege tényleg nem sokban különbözik bármelyik vallás miséjétől vagy szertartásától, hiszen itt is az történik, hogy jelentős közönség szeme láttára racionálisan megmagyarázhatatlan átváltozás, egyfajta dimenzióátlépés történik. Félreértés ne essék, nem tartom Messit semmiféle isteni lénynek vagy hasonlónak, a Barca meccseit az Átváltozás drasztikussága teszi – ebben az értelemben – miseszerűvé. Illetve az a teljes stadiont egybeforrasztó várakozás, hogy mindannyian tudjuk, hogy az Átlépés meg fog történni, de azt nem, hogy mikor. A mágia második felvonását már minden tévénéző is élvezheti, de a közvetítésben jelelmzően akkor látjuk meg Messit, amikor életre kelt, így tévén keresztül habot kapunk, de tortát nem.

Szerda este azonban tévén át is megdöbbentően hatásos volt az élmény. Messi ugyanis nem pár percig, hanem több mint egy órán át álmodozott lényegében, aztán a 77. percben felébredt, meglepetetten körülnézett, hogy mit keres itt ez a sok izgatott ember, és azzal a lendülettel lőtt 3 percen belül két szupergólt. Amik közül a második olyan volt, mint amikor a Hyperion-tetralógia valamelyik könyvében a Mesterséges Intelligenciák által a jövőből visszaküldött szuperharcosok kilépnek a gyors időből a lassúba, ahol az ellenfelük szoborként áll, ők pedig kényük-kedvük szerint kicsinálhatják. A mozdulat, amivel látszatra kiütötte és padlóra küldte az egyébként nagyon jó Boatenget, majd utána az emelés egyszerűen embertelen volt. Amúgy is van néha Messiben valami embertelen, talán ettől is annyira borzongató, ahogy magához tér és akcióba lendül.

Érdekes, hogy miközben hősünk tagadhatatlanul ufószerű, ebben a feléledésében van valami nemhogy emberi, de kifejezetten gyerekes. A néző legalábbis kisgyermekként éli át, hogy ha ez a fűszálakra bambuló fura fickó ilyen átváltozásra képes, akkor lehet, hogy bennem is van valami titkos szuperképesség.

Advertisement

És ilyet érezni akkor is remek, ha az emberben igazából sehol sem rejlik semmilyen kis Messi.