Csak a köztévé, pokolba az RTL Klubbal, a TV2-vel meg a többivel!

Tényleg nem hülyéskedésből vagy sznobkodásból szoktam mondani, hogy nem nézek tévét, elég rég leszoktam róla, kb. akkor, amikor bevezették a korhatárkarikákat. Mi tagadás, nem ma volt. Az elmúlt hét végén azonban érdekes jelenségeket figyelhettem meg.

A szombat második fele szomorkás, semmilyen hangulatban telt – az első fele klassz volt, részt vettünk az egyik legjobb barátom fiának a bármicvóján, és majdnem készült kipás fotóm Zolirabbival, de végül sajnos mégsem készült –, nem tudtuk eldönteni, menjünk-e el valahova, vagy maradjunk otthon, aztán véletlenül megnéztem a tévéműsort. Kiderült belőle, hogy az M1 adja a Cape Feart, Martin Scorsese 1991-es filmjét Robert De Niróval és Nick Nolte-val. Ez egy remake egyébként, benne is van a 62-es eredeti verzióból Robert Mitchum és Gregory Peck.

Az is van még, hogy nemcsak tévét nem nézek – leszámítva egyes jégkorong- és újabban futballközvetítéseket –, hanem dévédés és leszedett filmeket sem nagyon. Tudjátok, mi a bajom evvel? Az, hogy bármikor megszakíthatom a megnézésüket, nem kerül semmibe, és emiatt csak akkor tudnak lekötni, ha nagyon izgalmasak vagy fontosak. A tévét viszont nem lehet megállítani – oké, tudom, vannak szolgáltatások, hogy igen, de nekünk nem olyan van, mert minek –, és ez fegyelmezettebbé, odafigyelősebbé tesz. Na mindegy, a lényeg, hogy végigbajlódtuk ezt a nem kis mértékben ijesztegetős és kegyetlen filmet. Nem volt különösebben jó, helyenként idegesítettek a túlzásai, és a feszültség is művi volt kissé.

Viszont nem voltak benne reklámok, és a végefőcímet sem vágták le. Ez a másik nyűgöm-nyavalyám. Nem is a reklámtól üt meg a guta elsősorban – bár attól is –, hanem a vége lecsippentése miatt, amit oly nagy előszeretettel csinálnak a bulvártévék. Olyan vagyok, mint egy elvadult Alvy Singer, és el kell higgyétek, hogy nemcsak azóta, hogy láttam az Annie Hallt. Ha egy perce megy a film, már nem megyek be a moziba. Ha vége van, utolsóként jövök ki. Egy film az elejétől pontosan a legvégéig tart, ez faktum.

Reklámok és ajánlók mindazonáltal előtte és utána voltak, és kiderült, hogy vasárnap este a Madarakat adja a Duna. Ha már így belejöttünk, megtekintettük azt is. Azt hiszem, kamaszkoromban láttam először és utoljára ezt az Alfred Hitchcock-alkotást. Akkor elég vérszegénynek tűnt a zseniális Psycho után, a mókás madaras akciójelenetek miatt. Most azonban azt kell mondjam, nem rossz cucc ez egyáltalán. Persze főként akkor, amikor a madarak éppen nem támadnak, hanem történnek a mindennapos dolgok, beszélgetnek az emberek, meg amikor még csak gyűlnek-gyülekeznek a szárnyasok.

Na és a Hitchcock-megtekintés előtt és után kiderült, hogy ezen a héten lesz többek között a Te rongyos élet, a Bonnie és Clyde és a Marnie. Bacsó Péter, Arthur Penn és újra Hitchcock. A Bonnie és Clyde ezek közül konkrétan zseniális, kis híján elszpojleroztam a végét.

Most mondjátok meg, mit tud mutatni ehhez képest a világról és a valóságról az RTL Klub vagy a TV2? Berki Krisztiánt, mi? Semmit!

Mindazonáltal itt jegyzem meg, hogy a Magyarország, szeretlek nap előzetesével és a Híradóval legyetek nagyon-nagyon óvatosak, a lottóshow-t pedig akkor is kerüljétek, ha Harsányi Levente szabadságon van. Egyetlen másodperc is kiégetheti a szemeteket. Ezt onnan tudom, hogy a Cape Fear kezdése fél órát csúszott szombaton – fél órát! nem ezt ígérted, Miniszterelnök Úr! –, és ez a rettenet ment előtte.

Hosszan, hosszan, hosszan, hosszan, hosszan.

Hát ennyit mára a varázsdoboz világáról, ne kapcsoljatok el, maradjatok velünk!