Végre bemutatták a FIFA-filmet, amelyet lassan már két hónapja húztak mézesmadzagon az orrunk előtt. A focivébé alatt orrba-szájba nyomatott trailert kívülről megtanultam, és volt olyan este, amikor az innét vett idézetekkel traktáltam ismerősöket és ismeretleneket egyaránt.

El lehet képzelni tehát, mennyire vártam A közös szenvedély bemutatóját, ráadásul nem is voltam ezzel egyedül, hét (!) haverral ültünk be a tegnap esti vetítésre az Urániába, ahol rajtunk kívül nem sok néző volt – de ez legyen a ti bajotok.

Advertisement

Nyugodt szívvel mondhatom ugyanis, hogy nem emlékszem filmre, amely másfél óra hasonlóan önfeledt szórakozást nyújtott volna. Mondjuk ebben nagyon segít a szinkron, még úgy is, hogy sajnos az előzeteshez képest újraszinkronizálták, és például "a pénzügyi helyzetünk katasztrofális"-t mondanak anyagi helyzet helyett, és hasonlók.

Ott kezdődik, hogy rögtön az elején óriási poén várja a nézőket: először bemondják, hogy "16 éven aluliaknak nem ajánlott", majd rögtön helyesbítik "12 éven aluliaknak nem ajánlott"-ra. Innentől már garantált a jókedv! Pláne, hogy az elmúlt kb. negyven év minden valamirevaló filmjével és tévéműsorával együtt ezt is Bozai József narrálja a maga senkivel sem összetéveszthető hangján: "Párizs, 1924" vagy "1975. november, a Bern és Zürich közti autópálya", és így tovább.

Végig olyan hangulata van, mintha hazaérkeztem volna: az összes jelenetet, dialógust mintha már láttam-hallottam volna régi ifjúsági tévéfilmekben, és ha legalább nyolcszor nem mondják benne ilyen felfelé vitt hangsúllyal azt, hogy "Uraim!", akkor egyszer sem. Az is gyerekkorom filmélményeire emlékeztetett, hogy egy kivételével az összes szereplőről el lehet dönteni, hogy jó vagy rossz emberekről van-e szó. A jók: a nemes lelkű Jules Rimet (Gérard Depardieu), a jóságos Cornelis Hirschman (Fisher Stevens), a fáradhatatlan Sepp Blatter (Tim Roth). A rosszak: a nácik, a rasszisták és az angolok.

Advertisement

Igen, az angolok, akik eleinte gőgösen lenézik a FIFA-t, utána persze a küszöb alatt kúsznak be, de akkor is ellenszenvesek maradnak, és hiába adnak később egy FIFA-elnököt is Sir Stanley Rous személyében, ő is csak egy modortalan, rasszista, kisszerű fajankó. Egyetlen szereplő van csak, akit nem lehet egyértelműen besorolni egyik oldalra sem, és ez Joao Havelange (Sam Neill): egyfelől jót akar, ám közben árnyalják a karakterét olyanokkal, hogy például a luxusvillája tetején lévő medencében úszkál, miközben Blatter keresné telefonon fontos ügyben, vagy hogy egyenesen istennek képzeli magát, és maffiamódszerekkel irányítja a Családot.

Blatter pozitív figura, hiába grimaszol néha kétértelműen Tim Roth: számára csak az a fontos, hogy minden kontinens rendezhessen vébét, ő szívből harcol a rasszizmus ellen, név szerint ismeri a takarítónőt is, fáradhatatlanul dolgozik, és hogy egyes korrupt tisztviselők balhéját is vele akarja elvitetni valami makacs firkász, hát ez tényleg érthetetlen. Mert a végén drámai módon újraválasztják, és minden célját eléri: lesz vébé Ázsiában, Amerikában, Afrikában is!

Pedig a FIFA-t vezetni egyáltalán nem könnyű: a szervezet vagy háromszor is csődbe megy, vagy legalábbis csődközelben lebeg, de az sajnos sosem derül ki, hogyan sikerült talpra állítani. Sőt, nagyjából minden fontos történést csak sejthetünk, mert általában csak annyi látszik, hogy Blatter utazgat az aktatáskájával, meg néha gondterhelten telefonál, miközben a családja bulizik a háttérben.

De ez ne tántorítson el senkit, mert a felhőtlen szórakozást egyáltalán nem befolyásolja! Komolyan felhúztam magam azon a pár savanyújóska kritikán, ami megjelent itthon a filmről: így hazug a sztori, úgy szerecsenmosdatás, meg CGI, rosszak a díszletek – ezek az emberek nézzék inkább végtelenítve a Sátántangót, de ne rontsák el mások örömét! Az ő pénzükből csinálta a FIFA a filmet, vagy mi van már?

Hát hol, melyik filmben vannak ilyen lényegre törő megállapítások, mint az 1931-ben mindent megjósoló Rimet-é: "A válság komoly károkat okoz, és ezért valakinek tartani kell majd a hátát. De kik lesznek azok? A zsidók, a kommunisták? Esetleg a romák?" Vagy melyik újabb filmben van még olyan jelenet, hogy valaki egy tóparton extatikusan kiabálni kezd: "Százezer ember fér majd az új stadionba! SZÁZEZER EMBER!"? És milyen jó, hogy a film az akadékoskodókra fittyet hányva teljesen hitelesnek ismeri el az ukrán hadifoglyok és német katonák közötti "halálmeccs" szovjet propaganda-legendáját? ("És mi nem voltunk ott!" – mondja megtörten Jules Rimet, noha nem világos, mit tehetett volna néhány FIFA-bürokrata a nácikkal szemben.) Sokáig lehetne még sorolni a hasonló csúcspontokat. (Úristen, nem kifelejtettem a csomagtartóból Adidas-cuccokkal seftelő Horst Dasslert?!)

Nagyon érdekes témáról forgatott tehát filmet Frédéric Auburtin – igaz, semmi olyat nem tudunk meg belőle, amit egy kis wikipediázással ne lehetne, miközben egy csomó kérdésre nem is kapunk választ. De a tényekkel fárassza magát az, akinek két anyja van, aki viszont csak jól akarja érezni magát, az nézze csak meg A közös szenvedélyt, dőljön hátra, nevessen önfeledten, és utána még órákig idézgethet a filmből a haverokkal. Várjuk a második részt Katarról!

Uraim, ne feledjék, önök történelmet írnak!

Képek: United Passions Facebook