Leteszteltük az egyik leghíresebb szegedi halászcsárda, a Kiskőrössy budapesti leánybisztróját. Egészen odavoltunk, hogy milyen friss és üde az alaplé, és hogy a hal is milyen jó benne, különösen a harcsa. Hogy kiderüljön, fagyasztva hozzák Budapestre. Mi következik ebből?

Úgy indultunk ebédelni Alberttel, hogy lehet, verekedés lesz a vége. Az én családom egyik fele ugyanis tolnai, így a sóska vagy spenót, kutya vagy macska, pina vagy segg típusú döntéseknél sokkal, de sokkal keményebb bajai vagy szegedi témában egyértelműen, sőt szenvedélyesen bajai vagyok. Albert meg Tisza-közeli huculként állítólag semleges, de hozzám képest mindenképpen szegedi, amennyiben egyáltalán hajlandó sűrű alapleves halászlét enni.

Advertisement

Gyanakodva mentem tehát a Jókai térre, mint kutyamentős az uszkárkolbász-fesztiválra.

Albert a két utcai asztal egyikénél várt, aztán bementünk, hogy megtapasztaljuk a légkört. Három és fél percen belül újra kint ültünk, odabent ugyanis Thor kalapácsaként vert mellbe a totális oxigénhiánnyal kevert brutális, fojtogató szalonnazsírszag. Nekem olyan ferde az orrom, hogy morfológiai okokból kifejezetten nem vagyok érzékeny a szagokra, de szabályosan kimenekültem, Érzékeny Alberten pedig látszott, hogy rendesen rosszul is lett.

Egyszerű alapkajákat rendeltünk: főételnek harcsa- és pontyhalászlét, elé meg haltepertőt, illetve kóstolónak pár szemet a “szögedi fish and chips” fishrészéből, ami a haltepertő alapanyagát jelenti valamivel markánsabb bundában.

Advertisement

A két előétel meglepően finomnak bizonyult. Hastáji pontydarabok voltak, néha zsírral, néha anélkül, paprikás lisztben hirtelen kisütve, jobbfajta lilahagymával. Eddig csak halálra sütött, brutális haltepertőket ettem, azokhoz képest ez olyan volt, mint valami üde fuvallat. “Ez friss. Vagy ha nem, olyan profin olvasztanak, hogy olyan jó, mintha friss lenne” – okoskodtam egyből. Akkor még nem is sejtettem, mennyire beletrafáltam a közepébe.

A fish, ha lehet, még klasszabb volt a vastagabb, de nem nehéz, kicsit ropogós burkolat miatt. Amilyen madárétkű vagyok, amikor dolgozom, nekem ezen a ponton bőven véget érhetett volna az ebéd, de jöttek a kis adag szegedi halászlék.

A pontyhalászlé volt az enyém, 1400-ért. Furcsa volt a tetején úszó, zsírnak kinéző réteg, hiszen hogyan kerülhet zsír egy halászlébe, ahol semmi dolga, de mivel nekem ez az izé eleve nem számít halászlének, tettem rá, és belekanalaztam. Az élmény sokkal kellemesebb volt, mint amit vártam. Nem volt áporodott, nem volt barna, nem volt olyan sűrű, hogy beletörjön a kanál. Ha nem tudnám, milyen egy igazi, könnyű, ízes bajai lé, azt mondtam volna, milyen remek ebéd. Annyival üdítőbb élmény volt, mint szinte bármi, amit halászlé címén adnak a nem speciálisan bajait kínáló éttermek javát kivéve, hogy egymás szavába vágva ünnepeltük, hogy valaki végre megpróbált friss alaplébe tett friss halból szegedi halászlét csinálni. Ami persze a kiindulópont lenne amúgy, de amit magyar vendéglős talán még sosem reszkírozott meg.

Ezért is volt fájdalmas az ebéd vége. A pincérlány elmesélte, mindent Szegedről hoznak fel, és míg be nem indul a hely, hetente csak egyszer. Fagyasztva. Az alaplét is és a filézett halat is.

Püff neki, egy pillanatig olyan bambán néztem, mint kurd kisgyerek az Új Vasfüggönyre. Aztán arra gondoltam, te atyaég, eszerint ennyire szar volt életem eddigi összes éttermi szegedi halászleve, majd fölültem a motorra, és még mindig álmélkodva idejöttem megírni mindezt.

ALBERT RÉSZE:

Az úgy volt, hogy amikor egyszer még a 90-es évek közepén Szegedre készültem, akkor egy barátom azt mondta, ha jó halászlét akarok enni, akkor mindenképpen a Kiskőrössybe menjek. Legyen úgy, mondtam, és elmentem a Kiskőrössybe. Hát mit mondjak, majd leestem a székről, annyira ízlett a filézett harcsás halászlé. Életemben nem ettem olyan finomat azelőtt!

Advertisement

Ehhez persze hozzátartozik, hogy Tisza ide vagy oda, mifelénk nem nagyon volt kultúrája ennek az egésznek. Közrejátszhatott ebben többek közt az is, hogy konkrétan a folyó képezte a határt a Szovjetunió és Románia között, vagyis a víz el volt zárva tőlünk szögesdrót kerítéssel. A halat ennek ellenére szerettem, de a családi asztalunkra főképpen kukoricalisztben sült hekk és olajos meg paradicsomos konzerv formájában került csak.

Innen nézvést tehát ha az a kérdés, hogy bajai vagy szegedi, akkor annak a kérdésnek a szimpla létezéséről sem volt nekem tudomásom évtizedekig. Szerintem még akkor sem, amikor azt az említett csodát ettem a 90-es években a szegedi-tápéi Kiskőrössyben. Hol volt akkor még a gasztroforradalom? Sehol, a fasorban sem.

Később persze kikupálódtam valamennyire, és sok más dilemma mellett és között ezzel is megismerkedtem, ráadásul az igazság az, hogy Szily állításával szemben általában én is a bajai mellett foglalok állást – már csak a gyufatészta miatt is –, viszont az igaz, hogy a gyűlölködő bajai szekta gyűlölködő alapállásával szemben engem semmilyen gyűlölet sem fűt. Vagyis nem utálom elvből a szegedit – hiszen elvben semmit sem utálok elvből –, ha passzírozott, hát passzírozott, nem tragédia az sem, ha friss és finom ízű a lé meg a hal, amit beletesznek.

Advertisement

Mindazonáltal néhány évvel ezelőtt visszamentünk egyszer a Kiskőrössybe, és akkor megint majd leestem a székről. Csak fordított előjellel, már ha van ennek értelme. (Nincs? Nem baj.) Semmi sem ízlett. Nemhogy annyira, mint akkor régen, hanem semennyire. Fáradt volt a lé, pocsolyás a hal, idétlenek és kedvetlenek a pincérek, és talán még kereskedelmi rádió is szólt mindehhez, de ebben nem vagyok biztos, mert akkor már a bejáratnál vissza kellett volna fordulnunk. Mi változtunk-e meg ennyire – mert valamennyire biztosan változtunk –, vagy a hely prolisodott el brutálisan, ezen törtük a fejünket a feleségemmel szomorúan.

Mondom, addigra már jobban eligazodtunk a magyar gasztronómia rejtelmei között, ettünk az azt megelőző években sok jót sok helyen – nemcsak Magyarországon –, és halászléből is találkoztunk kevés klassz mellett sok rettenetessel, köztük olyan megbarnult halmaradékpürével is, aminek már a létezését sem szívesen hittük el, pedig ott bűzölgött a tányérunkban.

Advertisement

Aztán úgy adódott, hogy az elmúlt hétvégén ismét Szegedre volt mehetnékünk. Belenéztem a Gault Millau címen ismert gasztrobuzi-bibliába, hogy hátha mond valami értelmeset arról, hol is kéne enni ezúttal, de sajnos nem találtam semmi igazán izgalmasat. Mi lenne, ha megint megnéznénk a Kiskőrössyt, tettem fel a kérdést. Oké, nézzük, mondták a többiek.

Úgyhogy megnéztük, és nem bántuk meg. A halászlé ismét finom volt – nem revelatívan, mint húsz éve, de pont eléggé –, és még a fűszervajas pulykasztéket is szerette a gyerek. Hogy végül ráadásul csak nyolcezer-ötszázat fizettünk hárman, borravalóval, az a hab volt csak a tortán.

Ezt meséltem el Szilynek hétfőn, aki elkezdett biztatni kajánul, hogy írjam csak meg, ha merem, aztán ő majd kinevet, amikor lepofoznak az internetről a szektások. Egy életem, egy halálom, gondoltam, és elkezdtem képeket keresni, mert a helyszínen nem fotóztunk vasárnap. És akkor láttam, hogy ez a Kiskőrössy nemrégiben nyitott egy helyet Budapesten is. Nocsak, mondtam.

Innen már egyenes út vezetett a mai teszthez.

A hosszú bevezetés után a tárgyalás rövid lesz, hiszen a kajákról szinte mindent elmondott Szily. Én ugyanazt a harcsafilés halászlét ettem, amit három nappal ezelőtt Szegeden, és nem éreztem lényegi különbséget a kettő között. A lének friss – és molnárbésen szólva: kifejező – íze volt, igazán jólesett a friss fehér kennyérrel és az enyhén csípős csípőspaprikával is. A harcsadarabok meg pont annyival voltak finomabbak a pontynál, amennyivel egy harcsának finomabbnak is ildomos lennie. Valamikor a felénél megkérdeztem Szilyt, hogy na és a vegetát ki tudja-e szagolni-kóstolni a cuccból. Ezen aztán elröhögcséltünk egy darabig, majd rögzítettük, hogy fővesztés terhe mellett egyikünk sem merne állást foglalni. Arra meg mégsem vetemedhettünk, hogy ezt is megkérdezzük az igen jó fej és őszinte pincérlánytól. Bár biztos megmondta volna.

Advertisement

Roppant kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen hely be tud-e indulni a főváros közepén, ahol nem folydogál közvetlen az orrod előtt a Tisza, a szúnyogok sem jönnek, az árak pedig – ha jól emlékszem – hajszálra ugyanolyanok, mint Szegeden: most ötezer-ötszázat hagytunk ott ketten. Különös amúgy, hogy az anyacsárdában semmi pesti leányra utaló jelet nem láttam.

De egy dolgot egészen biztosan és nagyon gyorsan meg kell oldaniuk ezeknek a halbsztrósoknak: be kell építeni a légkondit, különben oxigénhiányos emberhalál lesz ott fent a galérián.