Nálam lelkesebben kevés ember kóstol meg mindent, de évek szórványos kísérletezése után ott tartok, ahonnan indultam: az ízeltlábúak közül igazából csak a rákokért rajongok. A nagy rovarevésteszt a Malackarajon lesz majd nemsokára, de addig is itt egy kis, izé, ízelítő.

Nem finom

Amikor Lövenberg Balázs Malackaraj-potentát megvillantott egy csinos kis üvegtálkát, benne két-három Snickers-méretű szárított óriáscsiborral, akkor arra gondoltam, hogy ez egész más program, mint amit elképzeltem. Falatnyi rovarokat képzeltem el, melyek testrészei elég kicsik ahhoz, hogy diszkriminálatlanul őröljék meg őket őrlőfogaim. De ezek akkorák voltak, mint egy ház, busa fejekkel, erős lábakkal, terebélyes, száraz szárnyakkal. Az egyiknek le volt harapva a feje. A Lövenberg mondta, hogy ő harapta le. Kérdeztem, finom? Mondta, hogy nem.

Advertisement

Csak hogy világos legyen, miért olyan furcsa ez az egész – ahol egész alatt azt értem, hogy az ízeltlábúak egy része különleges finomság, zömük viszont nem is étel –, nézzünk meg egymás után ezt a kiváló csemegének számító garnélát:

És ezt a pár nagy, kövér csimaszt:

Fehér, húsos, szelvényezett jószágok, de az egyik inkább fincsi, a másik inkább undi.

Advertisement

A rovaroknak van egy sajátos szaguk. Ehhez vagy közel kell hajolni hozzájuk, vagy nagy tömegben kell velük találkozni. Utóbbihoz 1998 nyarán volt szerencsém, amikor belefutottam egy tücsökinvázióba. Egy egész várost elleptek a mindenre felugráló, istent, embert, irodaházat nem tisztelő, agresszív tücskök. Néhány nappal később átmentem egy aluljárón, ahol bokáig ért a tücskök teteme. Ott volt ez a szag, kemény felhőben. Nem gondoltam ételként a dögökre.

Kitin + hús ≠ kitin + hús

Ha analitikusan állunk a rovarokhoz, semmi gond nincs velük. Kitin: hát ez a gombában is van, én pedig annyi gombát eszem, amennyit csak tudok, legyen az kucsma, róka, tinta, téli fülőke, vargánya. A többi meg hús.

Az összhatás mégis kellemetlen. A tücsökinvázió után 14 évvel találkoztam ismét a szörnyű rovarszaggal ilyen töménységben, méghozzá Dél-Korea városaiban és falvaiban, ahol kedvelt utcai csemege a forrázott selyemhernyóbáb. A barnásfehér bábokat nagy kondérokban főzik az utcán, újságpapírból sodort tölcsérbe mérik, és pontosan olyan undorító szaguk van, mint a döglött tücsköknek. Ha pisztolyt tartanának a fejemhez, hogy az életem végéig csak egyetlen konyha főztjét ehetem, akkor az olasz elsiratása után a koreait választanám, de az átkozott bábokhoz bottal sem nyúlnék, nemhogy nyelvvel.

Jöhet a tücsök

Ilyen szaguk volt Lövenberg csiborainak. Nagyon szeretem a hasam, de ezekre nem vágytam.

Advertisement

Szerencsére volt egy másik tál is. Egy termetes szöcskével, néhány tücsökkel és egy jó marék szárított lisztkukaccal. Utóbbi kettőt fogyasztottam. Íme:

  • A tücsök olyan, mint az állott pattogatott kukorica, de úgy állott, hogy amit előző nap söpörtek össze a moziban.
  • A lisztkukac olyan, mint a Zizi márkájú cukros puffasztott rizs, csak nem cukros, így még annyi íze sincs.

Kicsit szomorú az állatvilág legnépesebb osztályáról, a több millió fajt magába foglaló Insectáról így egy az egyben lemondani, de ez van, ezek egyszerűen nem finomak, egye őket, aki az erdőben bújkál, és nem viszi már a lába. Az ízeltlábúak és a kitin együttes fogyasztását a jövőben is sokkal inkább a vargányás-garnélás tagliatelle irányából tervezem megközelíteni.

Fotók: I. A. Walsh (tücsök), Clay Junell (garnéla), Tóth Gergő (csimasz)