100 kilométert gyalogolni a legjobb drogozás

1981 óta rendezik a Pilis és a Gerecse turistaútjain a Kinizsi 100 teljesítménytúrát, 24 óra alatt kell száz kilométert gyalogolni. Elmentem, végiggyalogoltam, és megtudtam, hogy a színes virágok, a kedves bolondok, a dimbek és a dombok mellett ez egy pompás drogparti, ráadásul filléres, sokáig tart, és tök legális.

Elég hülye hobbinak tűnt egy munkahét után ötkor kelni szombaton, majd németes műgonddal bepakolt kis hátizsákkal kimenni Békásmegyerre, hogy másnap hajnalig gyalogoljak, de arra nem számítottam, hogy ez több mint 1000 másik embernek is eszébe jutott. Soha nem jártam még Békásmegyeren, első ránézésre pont olyan, mint Dél-Korea: riasztónak tűnő, de közelről barátságos toronyházak, kültéri edzőgépeken lökött időpontban edző nénik, rengeteg színes, modern sportruházatba öltözött ember, az egyik ezt mondta, miután megtudta, hogy először indulok a túrán: „A Kinizsi igazából nem is olyan nehéz. A Mátra 115 az igazán súlyos. Eleve nem 115, hanem 124 kilométer, és kétszer ennyi szintemelkedés.”

Ugyan nagyon szeretek gyalog menni mindenhova, 37 kilométernél többet még sose mentem egy lendülettel, ez a lakásom és a szüleim háza közti távolság, anyám elnéző mosollyal fogadott és ebéddel kínált, apám megjegyezte, hogy egyszer elsétált Pécsről a Balatonra három nap alatt. A szelíden hullámzó út végén nem bántam, hogy nem laknak messzebb, és erős kételyeim voltak, hogy lehet-e háromszor ennyit gyalogolni megközelítőleg is hasonló tempóban, 300 helyett 3000 méter emelkedéssel.

Mindenesetre elindultam, közben hallgattam, miről beszélgetnek az emberek, akik mellett elmegyek. Nagyjából időrendben:

  • Ismerősök durva teljesítménytúrái
  • Hírességek mindennél durvább teljesítménytúrái
  • Dugható amerikai csajok egy hostelben („22 évesek, Ohióból jöttek és min-den-ki-vel lefekszenek”)
  • A papucsom
  • Ismerősök durva teljesítménytúrái
  • Egy ismerősnek szervezett meglepetésbuli, amin az ismerős nem cigizett és nem ivott: „Megkérdeztem, hogy ti mit szoktatok akkor csinálni a haverjaiddal. Kimennek egy parkba, leülnek egy padra és néznek maguk elé. Az ilyennek be kéne verni a fejét.” Az elbeszélő ekkor karmikusan óriásit rúgott egy kőbe.
  • A tempó és annak fenntarthatósága
  • A papucsom és a nadrágom
  • A GPS-szel mért és a megadott távolság közti különbség
  • Valós idejű reflexió a haladásról
  • A fáradás
  • A papucsom
  • Teljesen betépett, remek hangulatú nevetgélés
  • Saját, korábbi, sokkal durvább teljesítménytúrák
  • A célban kapott gulyásleves hőmérséklete (alacsony)
  • A papucsom

Egyébként nem tudtam, mi az a teljesítménytúrázás, csak szeretek gyalogolni. Szóval a teljesítménytúrázás nem séta az erdőben, vargányaszüzességet elvevő termőtestek hajkurászása, a város bámulása a Nagy-Kevélyről, ilyesmi, hanem egyfajta lassú ultramaraton, ahol a táj és az erdő csak hátteret ad a tevékenységhez, ami a minél gyorsabb, lehetőleg szünet nélküli haladás. A Kinizsi 100 szintideje 4 km/h-nál hajszállal gyorsabb átlagsebességet kíván meg, az indulók kétharmada szokott időn belül célba érni, a többiek feladják vagy késnek.

Nem tudom, hogy pontosan mi történik hosszú távú, intenzív gyaloglás közben, de egyértelműen drogos élmény, 15 kilométer után már teljes sebességgel haladtam, a maratoni távot jelző Nagy-Gete csúcsáról nevetve, kőről-kőre szökellve jöttem le, utána a Wave of Mutilationt fütyörésztem a Pixiestől, majd a Havalinát, „Walking in the breeze / On the plains of old Sedona / Aaaaarizoooooooooona”, nem vagyok nagy híve a vulgárfarmakológiának, de tudom, hogy van egy pro-opiomelanokortin nevű fehérje, ami számos peptidnek, köztük a béta-endorfinnak is az előmolekulája, a béta-endorfin pedig ugyanahhoz a receptorhoz köt, mint a morfium, csak a hatása sokkal erősebb, és nem lennék meglepve, ha ezek a molekulák meg-megjelentek volna a véráramban.

100 kilométert gyalogolni a legjobb drogozás

A szerző lábai 100 km után

Biztos mindenki emlékszik biológiaórákról a számtalan állatra, melyek valamiben gyorsabbak, erősebbek, ügyesebbek az embernél, hogy az ember tulajdonképpen semmilyen fizikai tevékenységben nem kiemelkedő. Na, ez tévedés, mert van egy, a hosszútávfutás. Ha tudunk nyomot követni, a leggyorsabb állatot is behozhatjuk és kitekerhetjük a nyakát, mert a rohanástól túlmelegszik az agya, a miénk viszont nem. Nem véletlenül ez a legősibb vadászmódszer – angolul persistence hunting, azaz kitartó vadászat a neve –, a Kalahári-sivatag lakói a mai napig mennek így rá nagy kudura. Talán nem véletlen, ha már évmilliók óta csinálják az emberek, hogy a hosszútávfutás és a hosszú távú gyaloglás csinál valamit az agyunkkal, ami nagyon jó.

Volt úgy is, hogy irritálóan lassú voltam, bár azt hiszem, igazából ugyanannyival mentem, csak lassúnak éltem meg, 50 és 70 kilométer között, vagy három és fél órán át, mentem az erdőben, fel-le, már egyáltalán nem éreztem azt, mint előtte órákon keresztül, hogy repülök, szó szerint repülök, csak prózaian azt, hogy gyalogolok, játékból a déli félteke szélességi köreit feleltettem meg a kilométereknek, ez nagyjából Buenos Aires környékén jutott eszembe, természetesen a Drake-átjáró volt a nehéz rész, velem jött Sámson, a termetes és erős plüssnyúl is, aki ekkorra már előjött a záporokra odakészített esőzsákjából, hogy jetpackkel szerelt űrruhájában a vállaimba kapaszkodjon és kicsit megemeljen, hogy repülhessek rendesen, a nyúl egy óra után kimerült és visszabújt aludni a hátizsákba, én meg addigra már repültem megint, hát, ez a hosszútávú gyaloglás ez egy elég vicces hobbi. Jó, ha jön egy nyúl.

75 kilométernél lett koromsötét és nagyon hideg, fejlámpás pontokat kellett keresni az erdőben és utolérni őket, egy ideig egy őrületes tempóban haladó lány mellett mentem felfelé, aztán az első lejtőn lefutott, majd valahol, valamikor a koromsötét erdőben utolértem két embert, meg is lepődtek, hogy utolértem őket, mentünk egy kicsit együtt, a fiatalabbik hatodik, az idősebbik tizedik alkalommal gyalogolta végig a távot, éjfélkor már mindhárman vihorászva rohangáltunk az ösvényeken Tata felé, itt már egyértelmű volt, hogy teljesen be vagyunk állva, aztán egykor értünk be a célba, hét kilométert tettünk meg az utolsó egy órában, elosztottuk az utolsó pár szelet pármai sonkámat, vigyorogtunk, aztán megjött a csajom összeszedni kocsival, és szörnyű bűntudatom volt, mert újdonsült barátaim még órákig várhattak az első vonatra.

Őrült furcsa ez az egész teljesítménytúrázás. Érzelmileg hatéves gyereket csinál az emberből, a fáradt pontokon elkel a rakétás plüssnyulak segítsége, a Gerecse dimbjei és dombjai Patagóniává és a Déli-óceánná alakulnak, idegenekkel lehet hosszan és vidáman csevegni, szörnyen kínos írni róla, mert hát ki a faszt érdekel, hogy valaki gyalogolt egy csomót a hétvégén, de közben hosszú, hosszú órákig olyan, mintha állati harmonikusan be lennénk lőve. Nyilván ez is történik, a harmónia oka pedig nem más, mint hogy az agy jóval pontosabban tudja magának adagolni az endogén opioidokat, mint kívülről akár egy orvos, akár egy lelkes felhasználó. Persze rendes drogos kalandként a lejövés is megvan, két nappal később pokoli rossz kedvem volt és nagyon távolinak tűnt, hogy érdekeljen a munkám, sokkal szívesebben csaptam volna fel megint a papucsomat és gyalogoltam volna el valahova jó messzire, mert az a valami, amit repülésként éltem meg, nos, abból most már nincs elég.

Annyira addiktív, hogy a vasárnap délutáni álmatag internetezésben meg is néztem, mi ez a Mátra 115, tényleg 124 kilométer, a 17. után az ember már a Kékesen áll, illetve gyorsan áthalad, és összesen 6374 métert emelkedik, mintha egy chilei strandról egy lendülettel megmásznánk a gyönyörű Parinacotát a bolíviai határon.

Most lesz szombaton.

Egy évvel később

Elmentem a Mátra 115-re, a napokban arról is lesz a Cinken cikk.